A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Herman Ottó Fiumében

Mellékesen megjegyzem, hogy az utakat Abbázziában zöld myrtus gályákból kötött seprűkkel söprik, mibül én azon természet következtetést vontam, hogy ott a menyasszonyok homlokára okvetetlen czirókot tűznek. A föherczeg kertje, ah! ez bizonnyal kedves emlékű mindazokra kikkel ott egyszerre megfordultunk. Sokat hallottam, olvastam József fhg. barátságos, igénytelen modoráról, de a mit láttam, tapasztaltam, felül múlja mind azt. Midőn társaságunk férfiai — köztük uram is, este névjegyüket felküldve engedélyt kértek a kert megtekintésére, a f. hg. tudtunkra adta, hogy másnap reggel 10 órakor vár és személyesen fog kalauzolni. Pontosak voltunk de ő is. Katona ruhában, katonásan üdvözölt mire uram bemutatta magát Ennek, kezet nyújtott s előre indult vele a pompás kert árnyas utain, azonnal pókjai, tücskei és bogarairul discuralgatva vele. Mi többen, nök és férfiak vegyest követtük őket, figyelve a csöndes hangú, tiszta alföldi magyarsággal adott növényeire vonatkozó fölvilágosításokra, miket a föhg. nem leereszkedőleg, hanem oly szives készséggel osztogatott, mintha hasonrangúakkal beszélgetett volna. Minden fát, minden bokrot, fűszálat, ismer kertjébe születése óta, söt származási helyét is tudja valamennyinek. Pálmáira, melyeket magról nevelt, büszke s látható elégültséggel mosolyog mikor bemutatja őket. „Ezek fiumei magonczok." Ütközben felszaladt egy csoport virágzó bokor közé melynek ágait félre hajtva kutatott egy különös pókfaj után mellyet uramnak be akart mutatni. Aztán felvezetett a kert legmagasabb pontjain fekvő teraszra, honnan a kilátás a tengerre és környékére valóban elragadó, itt balra mutatva rokonszenves halk hangján így szólt: remélem, hogy idővel az is ott mind magyar föld lesz! Az uram lej övet búcsúzni kezdett, de a föherczeg kijelenté, hogy az ajtóig akar kisérni bennünket. De erre uram egy meleghangú kis dictióval fej ezé ki mindnyájunk köszönetét, mire őfensége hasonló rövidséggel felelve elbúcsúzott többek közt ezeket is mondva: „Örvendek, hogy felkerestek hazámfiai itt, hol családom tagjain kívül alig nyilik alkalmam valakivel magyar nyelven beszélni s hogy nem feledkeznek meg rólam azon a földön, a melyben növényeimen kívül magyar szellemet is igyekszem ültetni." Hangos „éljen" tört elő a társaság ajkáról s a föherczeg mindnyájunkkal kezetszoritva vissza tért kertjébe. S én mint távoli viszhang, újból és szivemből ismétlem: Éljen, Éljen a legmagyarabb föherczeg! A tenger külömben legtöbbet váltott be ígéretéből, a Buccari Cherzó és Veglia körül tett hajózás majdnem kielégített. A bóra fölkerekedett és derekasan kitett magáért. Hajónk táncolt, ingott le s fel sikamlott a szélkorbácsolta hullámok fölött, a vitorla repesve üvöltött s a fehér tajték paripák eszeveszetten száguldoztak előttünk, utánnunk. Felséges volt, csakhogy — kevés! Ha nem sokat kaptam abból amiért jöttem, részesültem abban amit itt bizony nem kerestem volna igaz magyar vendégszeretetben, őszinte szívélyes rokonszenvben, mely szép honi erényekben a fiumei magyarok s köztük kiválólag az Erődi, Hajnal és Báró család excellálnak. Meggyőződtem, hogy a magyar sehol és semmi körülmény közt ki nem vetkezik ösi jellegéből, s ha otthon torzsalkodik, is kissé, messzefőldön fölkeresi egymást, ragaszkodik, tömörül, összekerül legalább vacsorázni, more patrio koczintgatva tósztokat mond és — politizál. Megható példakép hozom fel erre az