A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Szabadfalvi József: Herman Ottó Fiumében

— Ne tám füttik a kupét, felelt az idősb. — Tám csak nem? fordult hozzám az előbb szóló kérdőleg. — Nagyságtok bizonynyal erdélyiek mondám én válasz helyett. — A bizon mü, Há' honnét tudja instám? — Csak ugy gyanitom, felelem mosolyogva. Ilyen s ehez hasonló eszmecserék, de leginkább hosszú pauzák közt haladtunk állomásról állomásra. A Velenczei tó mellett robogva az egyik hölgy, a mama, a ki már Parisban is járt, s ki jövő évre Jeruzsálembe készült, csudálkozva jegyzé meg: — Na bizon, sose hivém, hogy ebbe' az utamba' még Velenczét is meglássam. — (Különben tőle tudtam meg, hogy Ó-Budán most ássák a Dárius kincsét mert egy dokumentumból melyet a marosvásárhelyi Telekitékában rejtegettek éppeg a minap tudódott meg, hogy hová rejtette azt el a — muszka császár. A táj eközben lassan homályba borult. A Balaton méltóságteljes sima tükre csak olykor csillant meg a távolban. A hangulatos estszürkületbe burkolt táját szemlélve azon vettem észre, hogy az „iszonyatos" meleg jelentékenyen csökkent. A megvetett úti köpenyek, takarók egymásután szabadultak ki a plaid szijjak szorításából, míg végre az összes készletet kimerítve meggyőződtem, hogy mind kevés. Lábam dermedt, kezem gémberedett ajkam fagyos lett. Fáztam jobban, mint tél közepén. Kinos, kényelmetlen álom nyomott el, mely nem tudom meddig tartott. Mikor felriadtam a telehold pazarul szórta világát a kopár, hepehupás vidékre, melyet — a meddig a szem belátta — hófehér foltok tarkítottak. Alig hittem szemeimnek. Ez már a Karszt volna? S a fehér foltok? Azok — hát — azok bizonyára mész foltok, gondolám kábult agygyal. Csakugyan a Karszt volt, de nem mész, hanem hóteritövel, mely, amint a sápadt hajnal szürkületében odább haladtunk a „bűbájos, örök tavaszt mosolygó" délvidék felé, annál egyenletesebben és magasabban borítá a talajt. Ami ebből — változatosság okáért — kopáran, ridegen de annál szürkébben kimeredezett, semmi sem volt más mint kő, kö, kö, mindég és mindenütt kö, itt-ott nyomorúságos, kínjában zöld boróka bokrokkal, melyeket hajlandó lettem volna kevés, szempihentető zöldjükért hálásan keblemre szorítani. Meggyűlöltem a havat és a követ egész életemre! A drága uramat most sem hagyta el az a csókolni való tráfáló kedve: — Ez a hó és hideg mind a Starcsevics féle horvátok munkája, azért csinálják, hogy a szegény kiránduló magyaroknak elfagyjon az orruk. — Ugyan-bizon ... álmélkodik az idősb hölgy ártatlanul, hát a horvátok haragusznak a magyarokra? Tám nem? — Vaj igen, fejezé be a másik felvilágositólag. Soha ilyen keserves reggelt! Kezdtem kétségbeesni. Végtelennek tetsző alagutak, roppant mélységek szélén merész, ijesztő kanyargások után szakadozni kezdett a hólepel; a jégkéreggel bevont vízfoltok elmaradoztak; tombolva tajtékzó zuhatagok rohantak hanyathomlok a sziklafalakról alá a mélybe, lelket, életet kölcsönözve a kopár, dermedt vidéknek. A szemhatár tágulni, mintegy világosodni kezdett; fürkészve szemléltem a vidéket, kerestem, amire sovárgva vágytam — a tengert. — Mi az? kérdem két szikladomb közt a távolba nézve, hol egy sima, nyugodt kék tömeg terült el.