A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. (Miskolc, 1977)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Viga Gyula: A szájhagyomány kecskéjéről

Az újonnan állított kereszttől alig néhány méterre, a hegy legmeredekebb oldalán sűrűbben fekszenek a hatalmas sziklatömbök. — Azokon ült az ősz pap — jegyzi meg mosolyogva Homonnai István. — Ösz pap? — Igen, a szántói szülők, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne csavarogjanak el a Sátorra, ekként ijesztgették őket: Eriggyetek csak, ne fogadjatok szót, majd elvisz benneteket az ősz pap!... Mindenki hitte, öreg és fiatal, hogy a kereszt melletti sziklákon egy hófehér hajú öregember ül, aki összeszedi és barlangjába, magával viszi a rossz gyerekeket. — Tulajdonképpen ki volt ez az ősz pap? — A kuruc—labanc világ idején élt Göncruszkán egy katolikus pap, Dózsa István. A környékbeli legényekből szabadcsapatot szervezett és bátran harcolt a labancok ellen. Egyszer azonban mégis az osztrákok kezére került, akik előbb megverték, majd fel akarták akasztani. Dózsa, hogy mentse életét, megígérte, beáll labancnak. Áruló lett. Telt az idő, s Dózsa István Tállyára került plébánosnak, miközben gyakran tett kisebb-nagyobb szolgálatokat az ellenségnek. Árulására rájöttek a kurucok is. Elfogták. Az életéért a pap újra képes volt színt váltani. Ettől kezdve ismét a kurucoknak dolgozott. Ekkor a labancok fogták el. Dózsa megint köpönyeget fordított. Űjra labanc lett, igaz, nem sokáig. Rövidesen megint kuruc fogságba került, s hiába ígért most már fűt, fát, a kurucok halálra ítélték. Tállyáról Szántóra hozták az időközben teljesen megőszült papot, és lefejezték. Egyes állítások szerint a piactéren, mások szerint a Sátor-hegy tetején. Innen ered az ősz pap legendája, aki nem más, mint a köpönyegforgató, áruló Dózsa István, akinek szelleme a hagyomány szerint a Sátor-hegy szikláiról haragos tekintettel figyeli a hegy aljában élő embereket ... Alkonyodik. Lenn, a lomhán füstölgő kémények fölé észrevétlenül száll le az este. Indulnunk kell visszafelé. A kabátunkat cibáló szél is lefelé kerget. A legszélső házaknál még egyszer megállunk, s visszatekintünk a Sátorra. A csúcsot, az ősz pap szikláit, mint fekete bársonysál, teljesen betakarta a sötétség. HAJDÚ IMRE A szájhagyomány kecskéjéről Az Aggteleki-karsztvidék falvaiban a II. világháború idején és az azt követő évtizedben fellendült a kecsketenyésztés. Az igénytelen állat beépült a parasztgazdaságok — főleg a szarvasmarhát tartani nem tudó szegényebbek — üzemszervezetébe. A haszonvétel fő formája a tej volt, amelyet a juh- és tehéntej feldolgozásának módjai szerint hasznosítottak. A kecske alakja a lakosság szellemi hagyományaiban és nyelvében is fellelhető.