A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Petercsák Tivadar: Adatok a hegyközi szarvasmarhatartáshoz

Adatok a hegyközi szarvasmarhatartáshoz A Zempléni-hegység keleti oldalán fekvő Hegyköz gazdálkodásában, a lakosság élelmezésében jelentős szerepe volt a szarvasmarhatartásnak.

1 A 19—20. századi hegyközi állattartást tanulmányozva az igavonó- és növendékmarhák legeltetésében bizonyos migrációs jelenségeket, illetve külterjes vonásokat találunk. Két alapvető legeltetési rendszert különböztetünk meg a jelzett időszakban. A fejősteheneket és borjakat naponta kijáró csordában legeltették. Az igavonó ökröket és a növendékmarhákat az 1940-es évekig a fejőstehenek csordájától külön — a falu körüli erdőkben, legelőkön vagy távolabbi bérelt legelőkön gulyában, illetve a tulajdonosok családtagjai egyénileg és csoportosan őrizve — legeltették. Az igavonó- és növendékmarhák csordától külön való legeltetése községenként eltérő, melyeket alább ismertetünk. Az 1800-as évek közepén a legtöbb hegyközi falunak volt kintháló gulyája, s ezeket a falutól távol, rendszerint a füzéri alsó erdőkben legeltették.

2 „Az uraság használásának egyik módja az alsóerdőkben az is, hogy több füzéri uradalmi helység lakosainak, kiknek elegendő legelőjük nincsen, legeltetést enged."

:! Filkeházán, Nyíriben és Kovácsvágáson még az idősebb adatközlők is emlékeznek a falutól távoli legeltetésre. A filkeháziak a falutól 4—5 km-re, a Kisbózsva melletti Filkeházi völgybe hajtották a tinókat és az ökröket a tavaszi munkák befejezése után. A nyíriek egészen Sátoraljaújhelyig hajtották az ökröket és az erdei tisztásokon, réteken legeltették késő őszig/

1 Kovácsvágásról még az 1940-es évek elején is a községtől 7—8 km-re levő erdei tisztásra terelték tavasszal a tinókat, ahol őszig maradtak. A mikóháziak is emlékeznek a hegybe hajtott, kintháló gulyára. Mivel ezekben a gulyákban rendszerint a vonómarhát legeltették, a kihajtásra mindig csak a tavaszi munkák befejezése után került sor. Nyíriben a módosabb gazdák, akik több pár ökröt igáztak, egy pár vonómarhát otthonhagytak, majd a legelőre hajtottakkal cserélték kéthetenként. A filkeháziak a nyári munkákra (behordás) és az őszi szántásra hazahajtották az ökröket, csak a tinók maradtak kint az első hóig. Az állatokra a gulyás vigyázott (Filkeháza, Kovácsvágás), vagy a gazdák őrizték felváltva (Nyíri). Ha gulyást fogadtak, a gazdák akkor is gyakran, rendszerint hetenként felkeresték az állatokat, sót vittek a saját jószágaiknak. A sót korpával, zabbal keverték össze, vászonból készült hátiban (Kovácsvágás) vitték ki és szakajtóba vagy tekenőbe öntötték. Éjszakára karámba (Kovácsvágás) kráraba (Nyíri), akolba (Mikóháza) terelték az állatokat, a gulyás vagy az őrző gazdák pedig rudakból összeállított, zsúppal és földdel befedett kunyhóba (Nyíri), kalyibába (Filkeháza) húzódtak éjszakára. A kunyhó bejáratát szabadon hagyták, itt éjszaka állandóan égett a tűz. Az igavonó állatok falutól távoli legeltetése a ko?nmesztáláskor, komeszíakor szűnt meg az 1870 körüli években. Ekkor történt meg a földesúri és a volt jobbágyföldek elkülönítése és a részleges tagosítás, s az egyes községek a határukhoz közelebbi legelőterületet kaptak.

5 Még az első világháború utáni években is sok hegyközi faluból (Füzér, Pusztafalu, Füzérkomlós, Füzérkajata, Füzérradvány, Pálháza, Felsőregmec, Széphalom, Mikóháza, Vilyvitány) hajtottak le fiatal ökörtinókat a Sátoralja-