A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Petercsák Tivadar: Adatok a hegyközi szarvasmarhatartáshoz

újhely és Sárospatak közötti nagy kiterjedésű legelőkre, a Longra.

G „Itten (a Hegyközben) hegyes, dombos, lejtős volt a legelő és itt nem fejlődtek úgy az állatok. Erdei fű termett inkább a legelőn, nem olyan édes füvek, mint odalent. Többet növekedett egy legeltetési idény alatt az állat odalent mint itt, meg tavasztól őszig nem volt rá gond/' (Pálháza, Szebeni András, 68 éves). A fenti okok miatt hajtották ilyen messzire, a falutól 25—30 km-re is a jószágot.

7 Egy-egy faluból inkább csak a jómódúak, 15—20 holdon felüliek adtak le tinókat nyári legeltetésre. A kevés és rossz legelővel rendelkező Vilyvitányból és Felsőregmecről még az 1940-es években is rendszeresen 10—15 gazda hajtotta le növendékmarháit a bérelt legelőkre. A longi legelő a sárospataki uradalomhoz tartozott, de Waldbott báró Sátoraljaújhely melletti Bibére nevű legelőjén vagy a károlyfalvi, hercegkúti és végardói közbirtokossági legelőkön is fogadtak hegyközi marhát. Az uradalmakban és a fenti községekben sok volt a legelő és viszonylag kisebb a marhaállomány, így a legelő „bírta a terhelést". A hegyközi gazdák legelőbért fizettek az uradalomnak vagy a legelőtársulatnak. A legelőbér felét előre fizették, a másik felét a legeltetési idény végén. A tinókat május elején hajtották le a tulajdonosok nyaralásra és késő őszig lent maradtak. Aki ökröt is lehajtott és nyáron szüksége volt a vonómarhára, vasárnap ment érte. A hegyközi tinókat együtt legeltették az uradalom gulyájával, ezért ezt vegyesgulyának is nevezték, amit két heverőgulyás őrzött. A gazdák a gulyásnak már nem fizettek, csak egy kis pálinkát vittek ajándékba, amikor sózni mentek. Rendszerint kéthetenként, vasárnap vittek egy kanálnyi sót és fél liter darát az ökröknek, de nem mindenki, csak „aki jobban szerette a marháját." Napközben az állatokat a Bodrogban vagy patakokban itatták, de kutak is voltak a legelőn. Éjszakára náddal fedett ún. fedeles karámba terelték a jószágot, a gulyások pedig a karám mellett álló rudakból épített, náddal vagy szalmával fedett kunyhóban aludtak priccsen. A falu határában legeltetett kintháló vagy éjszakára hazahajtott gulyák is voltak a Hegyközben az első világháború utáni évekig (Füzérkajata, Széphalom). Füzérkajatán a századfordulón még kintháló gulya volt, amiben igavonó ökröket legeltettek és csak éjszakára hajtották ki az egy dűlőben levő ugarokra. A jószágra két soros gazda vigyázott, a tulajdonosok pedig reggel a legelőről fogták be a marhát. Mivel a kintháló gulyát elsősorban az ugarokon legeltették, a kapásnövények és takarmányfélék elterjedésével erősen csökkenő legelőterület miatt szűnt meg a gulya. Az 1920-as években rövid ideig ismét volt gulya Füzérkajatán, mert a Károlyi uradalomtól vásárolt a falu egy nagy területet (Cserje), amit legelőnek használtak. Később ezt a földet a gazdák felparcellázták egymás között és művelni kezdték, így megszűnt a gulya is. Széphalom—Hosszúlázon még az 1940-es évek elején is külön legelt a heverőmarha, a tinó-binó marha.

8 A tinókon kívül az ökröket és a falu bikáit is a gulyában legeltették, őrzőjük a gulyás vagy ökörpásztor volt. A heverőmarhát április végén hajtották ki először és késő őszig legeltek a különlegelőn. A gulyás reggel mindig korábban hajtott, mint a csordás, rendszerint 4 órakor és este 9-ig maradt kint. Délben gémeskútnál vagy patakban itatták meg a marhát. A gulyás falubeli földnélküli parasztember volt, darabonként háromnegyed véka búza és fél kenyér volt a bére, első kihajtáskor pedig néhány fillér bocs/corpénzt is kapott. 9* 131