A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Lajos Árpád: Matyó mancsozó botok

A Herman Ottó Múzeum kilenc mancsozó botot őriz. Közülük jól megkü­lönböztethető két mezőkövesdi, valamint hét szentistváni példány. A mezőkö­vesdiek gyűjtési ideje 1906, a szentistvániaké 1932. Gyűjtőiket csupán így je­gyezték be: múzeumőr. A lelőhelyek feltüntetése (Mezőkövesd, Szentisván) tel­jesen megbízható — erre később még kitérünk. Tardról eddig még nem sikerült díszes mancsozó botot gyűjteni. A botok elnyúlt csonkakúp alakú játékeszközök. Gyűjtőik — hibásan — laptaütő elnevezéssel leltározták őket. A botok lényegileg Hont, Nógrád megyei mancsozó botokkal rokonok, 1 melyeket a játékosok a mancsok (diónyi nagyságú fatekék) — és nem lapták! — elütésére használtak. A palócokkal való rokonság annak ellenére fennáll, hogy borsodi használatának egykorú helyi leírása hiányzik. Matyó adatközlőim, akiket a negyvenes évek elejétől napja­inkig kérdezgettem, e díszes fák használatára nem adtak kielégítő magyaráza­tot. „Ügy lehet, hogy körbe-körbe dobálgatták egymásnak, vagy úgy, hogy a laptákat dobálgatták egymás elejbe és a kézbentartott mancsoló (nem mancsozó) fákkal elütötték, a fa kézben maradt"; „akinek sikerült a laptát megkapnia, azt megcsókolták". Ezek a magyarázatok homályosak és hiányosak, nem megbízhatóak. De nem tartom megbízhatóknak a „laptaütő" elnevezéseket sem. Nemcsak azért, mert az egyik mezőkövesdi példány markolatára határozottan a gyűjtőre valló kéz­írással „mancsozó bot" — tárgyelnevezés van tussal ráírva, hanem, mert a lapta és a mancs (gáncs, güncsa, teke) közt csak alaki hasonlóság van. Anyaguk és funkciójuk más. A labda anyaga puha volt (sok labdajátékban egymást célozgat­ták és dobták meg a gyermekek), tehénszőrből, rongyból, csepümaradékokból készítették, s volt hely, ahol bőrműves mesterember színes bőrcikkeket varrt össze, s az összevarrás csücskeit a lányok színes berlinerbojtokkal ékesítették. A cifra laptákkal nem lehetett mancsozni, ezeket fával szaporán nem lehetett ütögetni. Hamar szétrongyolódtak volna. A fagolyókat, melyeket eredetileg ke­ményfák kidudorodó, gömbölyded gáncsaiból faragtak ki tekealakra, nem so­roljuk a labdák közé. Visszatérve a matyó mancsozó botokra, a „klasszikus" borsodi gyűjtemény­ből két mezőkövesdi példányt továbbá két, érezhetően variálódott szentistváni példányt emeltem ki, nem a díszítő variálás teljes bemutatására, hanem a játék­mód hangsúlyozására. Törekedtem a funkcióvizsgálat ez idő szerinti leglehetsé­gesebb kiterjesztésére, s a matyó, illetőleg bükkaljai díszítőízlés érzékeltetésére. A mezőkövesdi darabokat a mély („mélyeit") bevésés jellemzi, s ólombera­kásokra igen alkalmas, nem túl nehéz keményfából (hársból) készültek. Az ef­fajta díszítésmódra jó analógia a Mezőkövesdről még megmaradt — bár nem ép — régi duda (Matyó Múzeum, Mezőkövesd) sípszára. Mindkét mezőkövesdi mancsozó bot sima markolatú. Az egyiknek (régi leltári száma: 440., az új 53.1553.1., hossza 44 cm, nagyobbik átmérője 5 cm, a kisebbik 2,5 cm, súlya 382 gramm) markolata alján két, egymással jó közelben párhuzamos archaikus „fu­tókutya" bevésésű gyűrű figyelhető meg. Ezek a szorosan párhuzamos kettős, majd feljebb alkalmazva egymástól nagyobb távolságra levő futókutyás gyűrűk az ütőfa egészét öt mezőre osztják. A véséssel díszített felületek igen változatos, feltűnően sűrű ornamentikával gyönyörködtetnek. Nemcsak stilizált virág (szá­ras tulipán, leveles tulipán, százszorszép, többféle levélminta) és szívalakok bőségét szórják elénk, de archaikus elemekben is bővelkednek: futókutyák, ívelt

Next

/
Oldalképek
Tartalom