A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Lajos Árpád: Matyó mancsozó botok

bevésések, egyszerű vonalgyűrűk, főleg a harmadik mezőben feltűnő forgó rozetták, a Bükk környékére jól jellemző fecskefarkas beívelésekkel. E mozgékony elemek összhangjába jól beleillenek a V-alakú vésett minták, háromszögű mélyeit körkörös csipkézések, utóbbiak különösen feltűnőek a rozetták peremein. Az archaikumok gazdagságát erőteljesen egészíti ki a markolatvég befaragott csipkézése. A mélyeit vésések jól kitapinthatóak. Az ólmozás a játékeszköz vastagabbik végén öt félköríves, fogazott, a vékonyabbik vég irányába ívelő. Ugyancsak fogazott berakású a játékeszköz vastagabbik szegélye. Ez az ólmozás a vastagabbik véglapon nagyjából H betűre emlékeztetve, négy ólomcsatornácskára támaszkodó szabálytalan ólomkör, mely középütt kb. 1,5 om

2-nyi, ma már fakult, négyzet alakú tükröcskét fog körül. A kis tükör a mancsozó bot vastagabbik végén kifúrt, kifaragott igen kis üreget föd el, melyben apró sörétszemcsék csörögnek. A tükör mögött kis facsap zárja el a sörétes üreget. — A maga egészében ez a mancsozó fa arányos szépmíves munka, a motivikák jóütemű, kiegyensúlyozott megszerkesztésével, a mancsozó fa testének egyenletes térfogatnövelésével. Mesterember műve (1., 3. kép). Már kevésbé tökéletes mű a régi 439-es, új 53.1552.l-es leltári számmal jelzett mezőkövesdi példány, de a primitív, nem gyakorlott kézre valló díszítésében van erő és leleményesség. A tárgy hossza 40 cm, szélesebbik átmérője 5,2, keskenyebbik 3,5 cm, súlya 437 g (2., 4. kép). Feltűnő, hogy ennek az ütőfának csak a markolata gömbölyű, ütőfelülete kissé párkányszerűen, szinte átmenet nélkül vastagszik, s voltaképpen ez a kivastagodott ütőrész nyolcoldalú csonkagúla alakú. A mélyeit vésések az előbbi példánynál jobban kitapinthatók. Motívakincsük mérsékelt, viszont igen tetszetősek az eleven, mozgékony, hosszant jól kígyózó stilizált rozmaringok, tulipánok, a fecskefarkas rozettákban is van fantázia, bár ezek az előbbi fáéhoz viszonyítva kissé merevek. Az előbbinél viszont aránylag gazdagabb itt az ólmozás. A vastagabbik vég ólomgyűrűzése erősen bütykös és pontozott, eredetileg két ólomkereszt lehetett, de az egyikből kipergett az ólmozás. Az ütő zárólapja teljesen be van borítva ólommal. Mögötte kis üreg rejtőzik, sörétcsörgőkkel. A sima markolat alja még csinosabb : csúccsal a vastagabbik vég felé tekintő stilizált háromszögek, alapjaik gyűrűvé olvadnak össze, bütykölten, sőt a szegélyzáró ólomgyűrű is bütykös. A gyűrűk és az őket merőlegesen átdöfő pontozott ólomrácsok a szabadon maradt farészeken X betűre emlékeztető üres figurákat hagynak. A sima markolaton fekete tussal egymás alatti elhelyezésben olvasható: mancsozó bot, Kövesd, mú. Itt — mint említettem — lényeges a játéktárgy megnevezése, de lényeges a lelőhelyé is (Kövesd). Az eddig említett két mancsozó bot egymással rokon ólmozott és mélyeit díszítésmódja, s a lelőhelynek az egyik tárgyon való feltüntetése kétségtelenné teszi a lelőhely hitelességét, de még azt is, hogy — hasonlóképpen a dudakészítéshez, Mezőkövesd a mancsozó botok elkészítésének helye is volt egyúttal. Egészen más ornamentika tárul elénk a szentistváni mancsozó fákon. Az általam kiemelt két szentistváni példány — de az itt most nem közölt öt is —, kemény, de igen könnyű, a Dél-Bükkalján, főleg a Hór-patak mellékén nagyon kedvelt juhar jávorfából készült. Ezek — egyébként mind a hét — a mezőkövesdieknél karcsúbbak. Enyhe görbületű alakjukat figyelembe véve, könnyű megállapítani, hogy növendék juharjávorból faragottak Díszítésük egymás közt