A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Zborník Slovenského národného múzea — 1971 (Domin K.) - Zborník Slovenského národného múzea — 1972 (Domin K.)

rült. A bankár második felesége A. Sz. Puskin (a költő) feleségének nénje: Alekszandra Nikolaevna Gonesarova volt. Ö hozta el Brogyánba a költőre vonatkozó emléktárgyakat, és a költő családja iránti lelkes érdeklődést. Eljöttek ide többször Puskin gyermekei édesanyjukkal, Natáliával, aki Lanszkij generális neje lett. Vogl halála után művészetpártoló leányáé lett a község. Ö Oldenburgi Elimár herceg felesége lett, s az ő idejében képzőművészek, zeneművészek és költők otthona lett a kastély. A tanulmány szerzője leírja a családi kúria történetét 1377-től, a kezdettől. A kőből épült kúria 1518-ban Aczél Istváné lett, aki 1519-ben a birtokkal együtt eladta a Forgáchoknak 2000 florénusért. A Magyarország monográfiája sorozatban Bars vármegye c. kötet foglalkozik a község történetével (Brogyán) és a családról írja: ,,A Brogyániak törzsökös barsvármegyei család." KRAJCOVICOVÁ, Klára: Továren na súkno v Uhrovci (A zayugróci 'posztógyár 1845—1873). 135—164 1. 1 kép. Német kivonat. A szerző részletes tanulmánya elején a múlt századi, 1840-es évek magyar ipartörténetével indul. Könyv- és hírlapforrásokból, levéltári adatokból idéz. A trencséni posztógyártásnak erős hagyományai volUk. Már a XVII. sz.-ban 116 pcsztóműhely működött. Fő helye Trencsén volt. Főleg az 1620 után ide menekült morvák dolgoztak céhekbe tömörülve. Puchov és Bánovce 30—30 mesterrel, Trencsén 31-gyei dolgozott. A legrégebbi céh Rajecben volt. Az első nyomok a XV. század első feléből valók. Trencsén város céhe 1579-ben, Bánovce céhe pedig 1665-ben kelteződik. Házi durva posztót a községekben készítettek. Zayugrócon a gyár alapkőletételének dátuma: 1845. július 8., a munka pedig 1846 januárjában indult meg. A megőrzött gazdag levéltári anyag szinte teljes képet fest az itt folyó posztógyártás méreteiről, a gépekről, a munkamegosztásról, a raktárakról, a foglalkoztatott munkásokról, a lakáshelyzetről, a bérezésről stb. A szakmunkások többsége a helybeliekből került ki, a többiek cseh, morva, lengyel, porosz, bajor földről jöttek. A gyár kiváló minőségű posztójáért 1847-ben a fővárosi ipari kiállításon aranyérmet nyert. A szabadságharc utáni mostoha viszonyok a gyárat is új helyzet elé állították. Az 1857-es válság után sikereket az 1858—1860-as évek hoztak. A gyárat átépítették és újabb gépekkel szerelték fel. Fő rendelői az osztrákok voltak, a katonai egyenruha szükségleteket illetőleg. Raktárak: Budapest, Győr, Nagyszombat, Trencsén, s a ferencesrendi kolostorok. A szállítási viszonyok főleg ősszel és tavasszal, az utak miatt rosszak voltak. Minden vármegye innét vásárolta 1858-tól a maga hajdúi számára az uniformis-posztót. A bérjegyzékekből ismerteti a szerző a vezetők és dolgozók neveit, kétheti bérüket. Sok női nevet találunk közöttük. A gyárban nagymértékben felhasználták a gyermekmunkát, akik a felnőtt bérek töredékéért dolgoztak, miközben felnőttekként kellett helyt állniok. 1858ban 230 munkásból 25 a gyermek, de a számuk a következő évben már 150-re, sőt 160-ra nőtt. A gyermekek szüleikkel dolgoztak, a fonóműhelyben, a gyapjú felrakodásánál a gyaratoló és gyapjúfésülő gépekbe. Gyér