A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 10. (Miskolc, 1972)

MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Tóth Pál: Újságírók, lapszerkeszltők, művészek...

ismert) újságírókat. Az öldöklő konkurrencia harcban csak azok a lapok tudtak huzamosabb ideig létezni, akik mögött valóban a város legbefolyásosabb és leggazdagabb körei állottak, vagy amelyek a kormányzattól kaptak támogatást. A vidéki sajtó helyzete egyébként is rendkívül nehéz volt. A miskolci liberális sajtó vezető lapja, a Reggeli Hírlap is komoly anyagi gondokkal küzdött, el lehet képzelni, milyen elemi problémákkal és gondokkal találták szembe magukat azok a lapok, — - Miskolci Hétfői Futár, Miskolc, Miskolci Hírlap, stb. — amelyek vagy kifejezetten ellenzéki programmal, vagy nem eléggé megalapozott anyagi háttérrel indultak. Ezért a szerkesztőségek igyekeztek minél kevesebb hivatásos újságírót alkalmazni, akiket azután igen rosszul fizettek. Nagy port vert fel, pl. a húszas évek derekán lezajlott újságíró sztrájk

2 Miskolcon, amikor a Magyar Jövő újságírói egész egyszerűen nem voltak hajlandók tovább dolgozni. Ebben a sztrájkban azonban közre játszottak olyan momentumok is, mint a redakció gyalázatosan rossz elhelyezése, embertelen munkakörülmények, alacsony fizetés, stb. Jellemző egyébként az is, hogy nem egy vezető miskolci lapnál a rovatvezetők szinte kizárólag nem hivatásos újságírók közül kerültek ki, vagy pl. a Reggeli Hírlap és a Miskolci Napló c. lapokat — tekintve, hogy mind a kettő egy tulajdonos kezében volt ekkor — ugyan az a szerkesztő gárda csinálta, a különbség csak annyi volt, hogy a Reggeli Hírlap felelős szerkesztője Kass Endre volt (1929-ben), a Miskolci Naplóé pedig Fehér Ödön. Az egyik reggeli, a másik déli lap volt. A tempót nem nehéz elképzelni. A városi vezetés egész egyszerűen nem tűrte a kritikát és az irányító klikkek, befolyásos vezető emberek megtalálták a módját annak, hogy elhallgattassák az esetlegesen kellemetlenkedő újságírókat. Csak a harmincas évek közepén sikerült egy olyan kifejezetten ellenzéki lapot, heti lapot fenntartani, amelyik kritikai bátorság és „ellenzékiség" dolgában magasan felülmúlta a miskolci sajtó bármelyik orgánumát és egészen szokatlan jelenség volt a miskolci sajtó történetében. Igaz a lapot —• a Lőcsei Elemér által szerkesztett Miskolc-ról van szó — a közgyűlés liberális és demokrata frakciója mögött álló igen befolyásos pénzemberek támogatták. De még ez a lap is tartózkodott attól, hogy akár a polgármestert, akár a főispánok személyét bírálni merészelje. A miskolci sajtó kulisszatitkaira csak ritkán derült fény, tény azonban, hogy a kiélezett konkurrencia harcban, az egymást keresztező, egymással marakodó klikkek harcában az ellenzéki és lojális, liberális és keresztény sajtó egyaránt, nem riadt vissza a legpiszkosabb módszerektől sem. Zsarolás, megvesztegetés, az ellenfelek alattomos dezavuálása, sötét és inkorrekt eszközök igénybevétele napirenden voltak, ha az egyes lapok mögött álló csoportok érdekei úgy kívánták. A végtelenül korrupt, politikailag exponált és minden konjukturális irányzatot megnyergelő vezető újságírói gárda mellett létezett egy „második vonal", amely leginkább a város kulturális, irodalmi és művészeti életében próbált érvényesülni — jobb híján —. és vélt vagy valóságos tehetségét kibontakoztatni.