A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Csorba Csaba: Zoltai Lajos és Ecsedi István

azt, hogyan látja ezt vagy azt a tényt egy adott történelmi, társadalmi szituációban élő ember. Ugyanazt a jelenséget másképp mondja el a nagyszülő, a gyerek, a volt cseléd stb. A gyűjtésből származó adatok tehát a néprajztudomány kialakult ellenőrző, kritikai módszereinek kell alávetni s csak ezután lehet őket történelmi tényként elfogadni. Mindebből az következik, hogy a néprajz és agrártörténet vonatkozásában nem elég csak a közös vonásokat hangsúlyozni. Rá kell mutatni arra is, hogy vannak elválasztó momentumok is. E momentumok lehetnek egyszerűen nézőpontok (más aspektuból szemlélem ugyanazokat a tényeket), de lehetnek módszerbeliek. Ügy érzem, hogy napjainkban bizonyos keveredés tapasztalható. Persze, az is lehetséges, hogy a keveredés majd valami új műfajt fog eredményezni. Valamit, ami nem agrártörténet és nem is néprajz a szó hagyományos értelmezésében. A fejlődés útja ebben az értelemben kiszámíthatatlan. Jelenleg vannak biztató és kevésbé biztató példák. Befejezésül hadd utaljak arra ismételten, hogy a kérdés megítélésénél nem elég csupán a néprajz és az agrártörténet kérdését vizsgálnunk, hiszen, mint arra utaltunk, a kérdés sokkal összetettebb. Nemcsak e két tudományág területi és módszerbeli próbálkozásai találkoznak itt, hanem sokkal több. Ebből az következik, hogy a születő tanulmányok magukon tàselik ezeknek a hatását is. Elég itt, ha a történetstatisztikai, történeti demográfia, régészet, helytörténeti vagy akár a mezőgazdaságtan számottevő eredményeiről szólunk. Hadd emlékeztessek arra is, hogy a kérdés nemcsak a magyar kutatókat foglalkoztatja. Hasonló elvek izgatják a lengyel „Anyagi kultúra története" intézet, a német „Paraszti munka és gazdaság" kutatócsoport, az osztrák, az angol gazdaságtörténet számos kutatóját. A főkérdés: lehet-e s egyáltalán kelï-e a klasszikus értelemben vett tudományhatárokat megtartani? Úgy hiszem, erre nem lehet egyetlen igennel, vagy nemmel felelni; adjanak majd rá választ a születő új tanulmányok, monográfiák. Varga Gyula Zoltai Lajos és Ecsedi István Debrecen és a hajdúsági-bihari részek sőt szinte az egész FelsőTiszántúl történetkutatásának legnagyobb alakjai közé tartozik Zoltai Lajos, a régész-történész-levéltáros, és Ecsedi István, a néprajzos-történészföldrajzkutató. Nevük és munkásságuk szorosan összekapcsolódik a debreceni múzeumüggyel. Jórészt nekik köszönhető, hogy a debreceni Déri Múzeum az egyik legnagyobb és legértékesebb gyűjteménnyel rendelkező vidéki múzeummá nőtte ki magát. Rövid összefoglalásunkban sokoldalú munkásságuk részletesebb elemzésére nem térhetünk ki. életútjuk végigkövetésére sem vállalkozhatunk, legfeljebb utalásszerűén.