A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Csorba Csaba: Zoltai Lajos és Ecsedi István

Tevékenységük szorosan egybefonódik, kiegészíti egymást. Zoltai Lajos főleg a középkori Debrecen és környéke településviszonyait, birtoklástörténetét kísérelte meg minél részletesebben földeríteni, Ecsedi István pedig a XVIII-XIX. századi életet, a parasztok, pásztorok világát kutatta, visszanyúlva a korábbi időkre is. Zoltai Lajos földesi kuriális nemesi család fiaként 1861-ben született. Papnak készült, de a debreceni Református Kollégiumban végzett tanulmányai után újságíró majd egyben városi levéltárnok lett. Tizenhat évig viselte utóbbi hivatalát. Egyidejűleg 1904-től a városi múzeum tiszteletbeli múzeumőre. 1907-től végleg a múzeumhoz kerül, s 1929-ben. mint igazgató, vonul onnan — saját kérésére — nyugdíjba. Ecsed István debreceni cíviscsalád sarja. A Nagy Mester-utca egyik ősi házában született, 1885-ben. A fiatal, Szegedről hazatérő földrajztörténelem szakos tanár 1911-ben lett a városi múzeum dolgozója, kezdetben a néprajzi tár vezetője, majd 1929-től 1936-ig, haláláig, az újjászervezett, s immár Déri Múzeum néven működő intézmény első igazgatója. Zoltai Lajos, a tudós és ember többarcú. Ujságíróskodására vezethető vissza az ott megkövetelt gyors munkatempó, nagy publikálási kedv, a jó szem, a téma frappáns megragadása, érdekessé tétele. Levéltárnokoskodásakor alakulhatott ki az adatokat a lehető legteljesebben kibányászó, pontos, következetes munkamódszere. Ezekhez párosult a résgész-én, a mindent pontosan helyhez kötés, a nemcsak betűkben, hanem tárgyakban is gondolkodás. A legnehezebb munkaterületet választotta magának, a középkori településtörténet kutatását. Köztudott ugyanis, hogy Zoltai Lajos munkásságának kezdetén, a századfordulón történettudományunkban a középkort illetően a politika-, a családtörténet és némileg a hadtörténet volt módszertanilag a leginkább kikristályosodott. A településtörténet, a történeti földrajz, általánosságában a helytörténet máig mostohagyermek, pedig a fentiek mind erre épülnek! Még ma sincs a középkori történelemnek és régészetnek módszertana — különösen nem a településtörténetnek —, az egyetemi képzés is minimális, illuzórikus. Ezen a téren ma is mindenki autodidaktának számít, ami — egyénenkénti és összesített — teljesítményt nézve inkább hátrány, mint érdem. De képzeljük el, mi volt még ehhez képest is a századfordulón! A vezérkönyv mindenre a Szilágyi Sándor szerkesztette un. Millenniumi magyar történet volt. De ez éppen helytörténeti adatokban szegény, így, aki ezekre volt kíváncsi a csak hellyel-közzel és jól-rosszul mutatózott Monumenta Hungáriáé Historica és a Történelmi Tár köteteit volt kénytelen átlapozni. A Századok alig közölt helytörténeti cikkeket, s a kevésszámú önálló kiadvány többsége dilettáns fércmű. többnyire már megjelenésekor is csak tudományos csodabogár. Csánki Dezső történelmi földrajzának első kölete pedig Debrecenre és vidékére csak mutatóba közölt néhány adatot, a teljességnek még csak látszatára sem törekedett, nem úgy, mint a következő kötetek.