A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése

és történelem kapcsolatáról értekezett Dankó Imre is 1969-ben a vajai Vay Ádám emlékünnepélyen. Mindezek a viták s a közben megjelent publikációk tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy a két tudományág szerves és szervezetszerű együttműködése nélkül nem lehet megírni a magyar nép agrártörténelmét, de néprajzát sem. Ez a megállapítás összhangban van a dialektikus és történelmi materializmusnak azzal a megállapításával, hogy tudományos dilemmák megoldása csak a tudományágak összefogásával, a kérdések komplex szemléletével lehetséges. Ilyen tendenciákkal ma széltébenhosszában találkozunk, de különösen szembetűnő a különböző alkalmazott tudományokban. A mezőgazdaságtudomány pl. ma 8-10 fajta résztudomány komplex stúdiuma. De a vegyipar, a gépipar szintén összeolvasztja a résztudományok szintéziseit. Nyilvánvaló, hogy ez a komplexitásra való törekvés lényegében dialektikus kölcsönpárja a tudományok nagyfokú differenciálódásának, amely ma végbemegy. így van ez a történelemtudományok területén is. Csak példaként említem, hogy míg a nyelvészetifilológia jellegű magyar őstörténetkutatás már-már kezdett zsákutcába jutni, ebből a különböző résztudományok eredményeinek felhalmozódása látszik azt éppen napjainkban kimozdítani. (L. többek közt Györffy György, László Gyula munkásságát.) A komplexitásra való törekvés tehát természetes jelenség. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy ezzel párhuzamosan bizonyos módszertani elbizonytalanodás is megfigyelhető, különösen a néprajzosok körében. Ennek oka nyilvánvalóan abban rejlik, hogy a különböző források használata, a források kritikája, egyáltalán a tudományág belső szemléleti rendszere különböző iskolázottságot követel a kutatóktól. A levéltári források használata maga is annak jellegétől, korától, nyelvétől függően más és más módon való megközelítést igényel. Tudjuk pl., hogy az oklevélolvasás külön részstudiumot képez a történetkutatásban, akárcsak a pecséttan, felirattan, éremtan, vagy éppen az írástudomány, a paleográfia. De elég, ha a néprajzosok által is sokat használt XVII-XVIII. századi conscriptiók, dézsmajegyzékek, urbáriumok újabban kialakult forráskritikai szempontjaira utalok. Ma már tudjuk, hogy ezek felhasználása maga is sajátos történelmi gondolkodást, speciális felkészülést követel. Nem lehet csak úgy felelőtlenül, a másik tudományág perifériájáról átnyulkálni s a felleit adatokat kritikátlanul alkalmazni. De a fordítottja is igaz: a néprajzosok a recens anyag vizsgálatában, a szájhagyomány rögzítésében kritikai feldolgozásban tettek szert olyan forráskritikai, módszertani tapasztalatokra, melyeket rendkívül alapos felkészüléssel és gyakorlattal lehet csak megtanulni. Mindannyian tudjuk, a szájhagyomány gyűjtése nem annyiból áll, hogy az adatközlők szavait lejegyezzük, hanem azt alapos összehasonlító módszerrel kell ellenőriznünk. Ugyanez vonatkozik a tárgyak gyűjtésére is. Sajnos, korábban volt a néprajzban egy olyan irányzat, amely a paraszti adatközlők adatait eleve hiteleseknek tételezte fel. Ma tudjuk, hogy ez nem így van. Az élő adatközlők elbeszélésében tulajdonképpen nem az objektív valóság, hanem az adatközlők tudatán átszűrt valóság tükröződik. Nem azt tudjuk meg, mi az objektíve igaz, hanem