A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. (Miskolc, 1969)

RÉGÉSZETI KÖZLEMÉNYEK - K. Végh Katalin—Kemenczei Tibor: A múzeum új régészeti kutatásai

ember alakú urnák másutt csak Trója városának 5. rétegéből kerültek elő. Számos adattal támasztotta még alá, hogy Trójából egy kisebb népcsoport vándorolt el észak felé, ellenséges támadás elől menekülve, s telepedett le a Felvidéken. Ennek a népcsoportnak hagyatékai a centeri urnák. Temetkezési célra szolgáltak, az elhunytat máglyán elégették, s a hamvakat ezekben az urnákban helyezték a föld alá. Az 1963-ban talált urna azért bír különös jelentőséggel, mivel sokkal jobban hasonlít a trójaiakhoz, mint a korábban találtak, s így alátámasztja készítőiknek kisázsiai származtatását. I. e. 1900 körül a déloroszországi sztyeppvidékről egy állattenyésztő, nomád népcsoport vándorolt a Kárpát-medence keleti felébe. Itt letelepedett, összeolvadt a helyi lakossággal és áttért a földművelő életmódra. Egyik települését Aroktő-Dongóhalmon tártuk fel. Ez a halom négy méter magas és bronzkori települési rétegekből áll. Több száz éven keresztül laktak itt. A legelső település a mai domb aljának magasságában volt. Facölöpökből álló boronaházakat építettek, amelyeket agyaggal tapasztottak be. Az ásatás során előkerültek ezeknek a házaknak tapasztott agyagpadozatai és a falakat erősítő cölöpök földbe ásott lyukai. A házakban tűzhely is volt. Az ilyen szerkezetű házak könnyen leégtek, vagy egyszerűen elöregedtek. A telep lakói ezeket teljesen lebontották, elplanírozták és helyükre újakat építettek. Évszázadokon át történt ez, s eredményeképpen a település megszűntéig egy négy méter magas halom keletkezett. Ezt négy méter szélességben vágtuk át az ásatás során, s a domb metszetében előtárult a település teljes története. Nagy égett rétegek jelezték a tűzvészeket, amelyek után ismét megújult az élet. Kitűnt az is, hogy ott két nép lakott. Az első lakók, az ún. hatvani kultúra népe i. e. 1500 körül hagyták el lakóhelyüket, amelyre egy másik, a füzesabonyi kultúrához tartozó népcsoport telepedett le. Ez megmutatkozott a halom alsó és felső részében talált eltérő jellegű leletanyagból, a két nép egymástól különböző hagyatékából is. Az Ároktő-dongóhalmi telepen nagy mennyiségű leletanyag került a felszínre: ép és összetört edények, kőbalták, agancskapák, csont és bronzeszközök. Az egyik ház mellett levő gödör megszenesedett gabonamagvakat tartalmazott. A növénytani vizsgálat megállapította ezekről, hogy igen fejlett földművelésről tanúskodó, nemesített magvak. Az állattenyésztés is magas fokon állt. A telepen talált állatcsontokból kiderült, hogy főleg juhot, kecskét, szarvasmarhát, kevesebb számban lovat tenyésztettek. Az ároktői ásatás eredményeképp tehát egy magas fokon álló, földműveléssel, állattenyésztéssel, kézművességgel rendelkező társadalom képe rajzolódott ki. Ennek fejlődését i. e. 1400 körül primitívebb szinten álló törzsek támadása szakította meg. Míg az ároktői telep a bronzkori lakosság életmódjáról, addig a Gelejen feltárt temető annak temetkezési szokásairól, hitvilágáról bővítette ismereteinket. A geleji Kanális dűlőben négy éven át folytak ásatások, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete kezdett meg, majd a miskolci múzeum folytatott. Összesen 280 sír került a napvilágra. Ezekből 150 tartozott a középsőbronzkorba, míg 130 későbronzkori urnatemetkezés volt. A középső bronzkorban a halottakat oldalt fekve, zsugorított helyzetben temették el. Melléjük edényeket, koporsókat, tálakat tettek, amelyekben valószínűleg élelem lehetett. Velük együtt helyezték a sírba ékszereiket, bronzgyűrűket, haj karikákat, dísztűket. A nőket jobboldalt, fejjel nyugatnak, a férfiakat baloldalukra fektetve, fejjel keletnek temették el. A temetkezések észak—déli irányú sorokat alkottak. Érdekes temetkezési szokásokat is megfigyelhettünk. Egyes sírokban csak koponya volt, másokból viszont hiányzott. Kettős temetkezéseket is találtunk. Valamilyen kultikus, babonás szokással függhet össze a 151. sír; amelyben a