A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Szabó Béla: A miskolci bortermelés múltja

Korunk embere számára viszont a múlt érték és irányt szabhat a jövő fejlődésének. A rendelkezésünkre álló dokumentumanyag és a helyenként látható gyakorlati eredmények arra serkentenek, hogy felvessük az újjáépítés lehetőségét, mely szinte számokban ma még ki sem fejezhető. A kipusztult szőlőterületek nagysága, ha figyelembe vesszük más adott lehetőségeinket is azok bővítésére, mintegy 3000 kat. hold olyan parlagterületet tárnak föl népgazdaságunk előtt, ahol a kor követelményeinek megfelelő telepítési módok felhasználásával olyan értékes szőlőterületeket lehetne elővarázsolni pár év leforgása alatt, melyek biztosítanák Nagymiskolc régi helyét minőségi borvidékeink között és exportlehetőségeket nyitnának meg városunk előtt. Már Bél Mátyás is felfigyelt a környező dombok rendkívül kedvező fekvésére, a szőlőművelés szempontjából előnyös talajösszetételre, amelyeken az ő korában legjobb szőlőfajtáink díszlettek, elsősorban a furmint, bátai (sárfehér), dömjén, polyhos, fehér-kadarka, sombajor, fekete poshadt eigányszőlő, piros bakator, erdei bakator és rózsaszőlő (beregi rózsás). Első magyar nyelvű, rendszeres mezőgazdasági szakírónk, Nagyváthy János, ki Miskolc fia volt, azt írja egyik munkájában, hogy a Tsermőke dűlőben termett borokat még a tengeren túlra is el lehet szállítani, oly kiváló minőségűek. Ekkor Miskolc még 4—5000 akó aszúbort termelt évenként, ami arányba állítva teljes Zemplén vármegye aszúbor termelésével, a 12 711 akóval szemben is hatalmas eredmény. 1873-ban az itt termelt minőségi bor mennyisége írod Boross Károly: Magyarország szőlőtermelésének múltja és jelene. 1896. Bél Mátyás: Munkái. 1723—1742. Magyarország szőlészeti statisztikája. Keleti Károly szenk. 1876. Matolay János: Munkái. 1723—1744. Miskolc város jegyzőkönyvei. még 51 384 akó volt. Ez országos viszonylatban is jelentős. Ekkor azonban még más volt a szőlők művelési módja, a rendszeres talajművelés meghaladta a minimális négyszeri kapálást és a talajerő visszapótlásra, tárgyázásra nagy gondot fordítottak. De védték a bor minőségét is azáltal, hogy a városi tanács határozata szerint Lukács-nan előtt tilos volt szüretelni és a határozat alól nem volt kivétel még a város főbírája számára sem. Ez eredményezte azt, hogy a vásárlási célból seregestől idegyűlt kereskedők szinte dűlőnként ismerték a város borainak minőségét és a Darvas, Pápatető, Istenhegyi és Szentgyorgyhegyi borok híre bejárta Lengyelország messzi vidékeit. Urnánkint 30 és még több Ft-ot is fizetnek a miskolciaknak, írja Bél Mátyás, de néha még 40 Ft-ra is felmegy az ára. . A történelmi hegyaljai borvidék felújítását napjainkban külön e célra rendelt kormánybiztosság irányítja és az ottani tapasztalatok alapján nagymiskolci viszonylatban is ez lehetne a követendő út. A rendelkezésre álló dokumentumanyag alapján és a helyszíni gyakorlati példák figyelembevételével ez megvalósítható a társadalmi erők, a dolgozó parasztok, a városi tanács vezetőinek összefogó, céltudatos munkájával. Nemcsak a dolgozók jólétének emelését szolgálná, hanem a nagyobb mérvű gyümölcsfogyasztáson keresztül népünk egészségét is óvná és nem utolsó sorban a magyar gyümölcs, szőlő és bor hírét az exportlehetőségeken keresztül a külföld előtt. (Töredékek „Nagy-Miskolc gyümölcs és szőlő monográfiája" c. készülő könyvből.) alom: Nagyváthy János: Magyar pracktikus termesztő. 1821. Rapaics Ravmund: A magyar gyümölcs. 1940. Schams Ferenc: Uingarns Weinbau in seinen ganzen Umfange, 1832—1833. Szendrei János: Miskolcz város története. II. kötet. 1904. H)