A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Szabó Béla: A miskolci bortermelés múltja

A miskolci bortermelés múltja SZABÓ BÉTA Miskolc lakott közigazgatási területe 1950-től kelet-nyugati irányban 25, észak-déli irányban mintegy 10 km. Ezt a hely földrajzi adottsága, elsősorban a Szinva- és Garadnavölgy szabta meg, de nem utolsó sorban a Szinva két oldalán fekvő domborulatok. Ezek a dombok voltak évszázadokon keresztül a város életet adó forrásai, minthogy az ott, elterülő szőlők képezték azt az erőforrást, amit a különféle háborúk, tűzvész, pestis, árvíz és kolera nem tudott elpusztítani és ha nem is maradt a város házaiból két épület kivételével semmi, az aranyat adó tőkék termése nagyon sokszor lehetővé tette a város újraéledését, az elpusztult utcasorok felépítését. Ez volt a magyarázata, hogy Miskolc mindig talpra tudott állni és a romokból új élet fakadt. Napjainkban végzett levéltári és régészeti kutatások ennek sok bizonyítékát hozzák felszínre. A várost övező dombokon gyakorlott szem könnyen felismerheti a régi szőlőhatárokat, gyepüket, melyeken belül terültek el azok az értékes szőlők, amelyeket az 1876-ban megjelent Keleti Károly-féle szőlészeti statisztika 3053' kat. holdban ismertetett és amely e remekműben, — minthogy a világ egyetlen szőlészeti statisztikája — a minőségi borvidékek között szerepelt, még hozzá az elsők között, ma már csak a múlté. A múlté, mert a gyepükön belül sok a szántóföld, kert és kaszáló, a hajdan híres szőlők emlékét ritka szőlőtáblák, vagy csak a régi szőlők elhagyott, vadvirágos útja hirdeti. A pusztulás elsősorban a múlt század-végi nagyméretű filoxera járványnak és az erősütemű iparosodásnak volt a következménye. A városi kereskedelem is ekkor alakul át és lassan kipusztulnak azok a híres görög borkereskedő családok, kiknek kezén keresztül nemcsak a miskolci szőlők bora, hanem a hegyaljai borok is Európa messzi vidékeire eljutottak. Emléküket Miskolc műemlékei között egyegy régi ház barokk kapuja fölötti szőlőfürt és a görögkeleti templom gazdag díszítésű ikonosztásza, valamint a közelmúltban folytatott Sötétkapu melletti ásatásoknál felszínre jött lengyelpénz hirdeti. Ez a borkereskedelem oly hatalmas arányú volt, hogy — Schwartner szerint — a legtöbb pénzt hozta az országba és csak utána következett a tokaji, soproni és ruszti, valamint a pozsonymegyei szentgyörgyiek és baziniak Boroszlóba szállított bora. A szőlőművelés kezdete a történelem homályába vész, az első adatokat Bél Mátyás közli a Ráday-könyvtár egy kézirata szerint római klasszikusok adataira hivatkozva. Miskolcra vonatkozó első oklevéltári adat 1313. augusztus 15-ről keltezett adománylevél, amellyel István nádortól a diósgyőri pálosok megkapták a mai Baráthegyen lévő szőlőjüket. Valószínűleg ez volt a kiindulási központ s ebből a magból nőtt ki az a hatalmas terület, amely 1549-ben 14 szőlőhegyen 405 db szőlőből állott, 1576-ban, a kötelkönyv adatai szerint 17 szőlőhegyen 690 db-ból, az 1817-es telekkönyv szerint 45 dűlőben 1102 dbból. A Keleti-féle statisztika szerint 1873-ban nagyságuk meghaladta a 3053 kat. holdat, Legújabb adataink szerint viszont ma már nagymiskolci viszonylatban csak 718 kat. holddal számolhatunk. Az eltolódás a kert-művelési ág javára következett be, ahol hatalmas arányú növekedés jelentkezik és jut kifejezésére a 3094 kat. hold számadataiban. Hogy mit jelentettek szőlőterületeink, a Keleti-féle statisztika nyújt erre némi támpontot, amikor közli azt, hogy egy hold jókarban lévő szőlő átlagára 450,— Ft volt, ugyanakkor a Hegyalján 400,— Ft-ért lehetett vásárolni. Ez a magyarázata annak, hogy Miskolc polgárai mindenekelőtt szőlőikhez ragaszkodtak elsősorban és a céhek mesterei egyúttal országunk híres szőlészgazdái is voltak. Hasonló értéket képviseltek az avasi pincék, melyek több mint félévezreddel ezelőtt készültek és hatalmas hálózatukon keresztül jutott el nemcsak a város, hanem a Hegyalja bora is Lengyel-, Német- és Oroszország messze vidékeire. Ez a pincehálózat 20 csoportban foglal helyet a város területén,. 41 sorban 1734 pincéjével. Állapotuk a szőlőterületekhez hasonlóan az elpusztulás képét tárja szemünk elé.