Božena Němcová miskolci levelei (1851) (Múzeumi Füzetek 15. Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1963)

A hídon túl kezdődik a letelepített cigányok kolóniája, akik úgy építik házaikat, mint a falusiak és gazdálkodással is törődnek. A férfiak kalap helyett fekete egyenes sapkát viselnek, az asszonyok viselete barna szoknya, piros kendő a fejükön, amivel némiképpen elütnek, ámbár az arckifejezésük is egészen eltérő a többiekétől. Akadnak közöttük valóban gyönyörű férfiak és nők, sudár a termetük, hosszúkás az arcuk, formás az orruk, nagy, szénfekete a szemük, a hajuk, piros az ajkuk, gyönyörű, csillogó a foguk, mint a porcelán. A bőrük barna, de mint a bársony, csodálatosan szép a fiatal lányok nyaka, keble és karjaik. Szépségük azonban korán elhervad, s az öregség csúnyákká, sőt néha undorítóvá változtatja őket. — Mikor a cigány civilizálódik, igyekvő, rendes, szívesen öltözik szépen; az asszonynép tiszta és örömest vesz magára valami feltűnő ruhadarabot. A gyermekeiket nagyon szeretik. A telepes cigányok javarésze, főleg a városokban mind muzsikus, egyéb zenész itt nincs, és nem is akarnak másokat. Edelénytől nem messzire az egyik legelőn apró dombocskákat figyeltem meg. Kérdésemre megtudtam, hogy az ott a vándorcigányok tanyája. Földbe vájt üregek ezek, — hátul szalmával almozott fekvőhelyek vannak: elől a „tűzhely", fölötte az említett dombocska szolgál kéménynek. Két fazék, vagy kis üst az ételnek: ez minden, amijük van. — Veszszőből font, vagy fából eszkábált ajtó vezet ennek a különös népnek a lakásába, akik inkább rongyokban járnak és nyomorúságosan tengődnek, mintsem hogy munkával gyötörjék magukat és szabad életmódjukról lemondjanak. — Ha beáll a kemény tél, bemásznak az üres pajtákba, (ahová a szénát rakják be), kazlakba, vagy akárhová s valahogy kitelelnek a melegebb napokig. Mihelyt pedig az áldott nap új életre melegíti a földet, akkor már egyedül a réten, a határban, az erdőben érzik jól magukat, ahol az anyaföld a párnájuk, az várja őket, s a kék ég a takarójuk. Magyar földön jól megél a cigány, ha nem elégszik meg azzal, amit kap, akkor lop s ebben a mesterségben nincs nála ügyesebb. Ha szeretne dolgozni, leleményes munkás lenne. Edelény a Koburg-Koháry herceghez tartozik. Szép az uradalom. A herceg Edelényben cukorgyárat építtetett. Nagy épület, célszerűen berendezve. Cseh- és morvaországi hivatalnokokat hívott ide a herceg, a munkások szintén csehek. — Előbb azonban műutat kellett építtetnie a hegyre, hogy olcsó szénfuvarhoz jusson. A gyár mellett szép kastély, mellette park, a falu azonban rendezetlen, mint mindenütt, a középen hatalmas sártengerrel. — K-r igazgató úr nagy örömmel fogadta földijét, és kedves családja körében úgy elrepült a nap, mintha csak egy óra lett volna. Este elbúcsúztunk a kedves házigazdától és földijeinktől. János szokatlanul beszédes volt. Misó és Panni lovak hosszú leckét kaptak az úri magatartásáról és járásáról, sőt Jánosunk időnként egy-egy megjegyzéssel hozzánk is fordult. A bitófához érve például így kezdett beszélni: ,,Eh! Ilyen a világ sora, itt akasztják az embereket, és . . . — nem fejezte be, mert a lovak megfeledkeztek a leckéről, lassabban haladtak, összedugdosták a fejüket, mintha sugdalóztak volna valamiről, amiért kénytelen volt őket megdorgálni."