Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)
PÁLL István: Paraszti pálinkafőzés, kis- és nagyüzemi pálinkafőzők a 18-19. században az Észak-Tiszántúlon és Bereg megyében
A szeszgyárak illetve a kisebb pálinkafőzők működése során keletkezett hulladékon rendszerint állatokat neveltek. A szerződésekben visszatérő tétel, hogy a karám bérlője a helyben lévő uradalmi disznónyáj számára folyamatosan köteles moslékról gondoskodni. 25 E haszonvétel külön bevételi forrásként jelentkezett a tulajdonos számára, s különösen azután tett szert nagyobb jelentőségre, amikor az északkeleti erdőzónában a fairtás következtében erősen megritkultak a nyájakat makkal eltartó tölgyerdők. A már többször említett törvény azonban nemcsak a szeszgyárak számának növekedését jelentette, hanem hatására Szabolcs megyében igen megszaporodott az adózók tulajdonában lévő pálinkafőző készülékek és az ezek befogadására szolgáló kisebb-nagyobb építmények száma is. Egy 1840-es években készült megyei összeírás szerint 44 településen több mint 100 pálinkafőző működött, mely számba beletartoztak a nagyobb szeszgyárak is. A pálinkafőző vagy pálinkaházak között szép számmal voltak adózók tulajdonában lévő, kisebb méretű épületek is. Püspökladányban pl. a legegyszerűbb épületek közé tartozott az a 12. helyen feljegyzett építmény, melyben a pálinkafőző üstöket tartották. Az, hogy a listán kiemelték, ha az üst külön házban volt, arra utal, hogy nem mindenütt építettek külön épületet a pálinkafőzéshez (mint amire korábban utaltam a kislétai konyhában történt pálinkafőzéskor kiütött tűz kapcsán). A kisebb pálinkaházak a lakóházak építésénél is felhasznált anyagokból készültek, s a leírások szerint egyszerű épületek voltak. Egy részüket a porta épületeivel építették egy tető alá, s tulajdonképpen csupán egyetlen tágasabb helyiséget foglaltak el. Jó néhány helyen istállóval, szekérszínnel vagy magával a lakóházzal építették egy fedél alá a pálinkafőző helyiségeket. Az épületek tetőhéjazata annak ellenére, hogy bennük tűzveszélyes munkát végeztek, nem tükrözte ezt az állapotot: szalma, nád, zsúpfedelű pálinkaházakat említettek, s éppen ezek miatt maguk az épületek kis becsértékkel bírtak; a nagyobb értéket a pálinkafőző berendezések, az üstök, kádak, csövek stb., maga a „masina" jelentették. 26 Míg a 19. század közepe után létesített polgári tőkés üzemek egyértelműen a nagy hasznot hajtó szeszfőzésen alapultak, a 18. század végi és 19. század eleji majorsági kisüzemeknél ez nem ilyen egyértelmű: a kezdetben általában iccénként 15 krajcáros pálinkaár és 5-6 forintos rozsár közötti különbség, a pálinkafőzők fenntartását is beleszámítva, nem jelentette azt, hogy ez a magasabb fokú feldolgozás lényegesen nagyobb jövedelmet biztosított volna. Sokkal inkább számításba kell venni, hogy a közlekedési nehézségek miatt a gabona értékesítése nehézkes volt területünkön, a pálinkaárusítás viszont állandó pénzforgalmat jelentett. 27 Nem véletlen tehát, hogy a földesúri előjogok olyan erősen korlátozták a szesz, s különösen a pálinka árusításának jogát, melyet a későbbi állami törvényalkotás is megtartott és betartatott.
