Veres János: A bükkábrányi 8 millió éves mocsárerdő (Múzeumi Mozaik 7. Miskolc, 2007)

korok geológiai viszonyainak alapos ismerete számos ország bányászatának biztos alapját nyújtja. Az erdősáv és a Pannon-tenger partvidékének változásai alapján, a bükkábrányi erdcirészlet pusztulását a felső-miocén időszakon belül 8 millió év körül határozhatjuk meg. Ezt a — földtörténeti mércével mérve — kései időpontot támasztja alá, az a jelentős mennyiségű, több méter vastag lignitréteg, mely az erdő egykori szintje alatt felhalmozódott, s a helyszínen jól megfigyelhető! FÖLDTÖRTÉNETI HÁTTERE A földtörténeti felső-miocén időszakban kontinensek mozgásával, intenzív felszínformáló erőkkel kell számolnunk. Az eurázsiai és afrikai kőzetlemez összeütközésével kiemelkedik Közép-Európa két legjelentősebb hegylánculata: az Alpok és a Kárpátok. Az innen érkező édesvízi folyók (Os-Duna, Ős-Tisza) északi irányból a Kárpát-medencét kitöltő Pannon-tengerbe vagy Ostoba ömlöttek. Ezen folyóknak óriásira nőtt a hordalékszállítása, így intenzív felszínformáló erőt képviseltek, mely különösen akkor öltött jelentős mértéket, amikor a Pannon-tenger összekötetése megszűnt a Thétis^őstengertu és az ezzel párhuzamosan emelkedő kárpát-medencei talapzatról a víz levonult. Az így szeparálódott, a tengeri kapcsolattól fokozatosan elzárt kisebb beltengereket ezek az északról érkező édesvízi folyók töltötték fel nagy mennyiségű hordalékanyagukkal (Kázmér Miklós nyomán). Az egyre kiédesedő partvidéket lápokkal, mocsarakkal tagolt deltasíkságok alkották, melyek egyik legelterjedtebb növénye a mocsárciprus (taxodium) lehetett. Maga az éghajlat lényegesen melegebb, szubtrópusi jellegű volt, melyen pálmák, gyékény félék, égerek és nyírek is jellemzőek voltak (prof. Kordos László nyomán).