Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)

Janó Ákos: A Bodrogköz néprajzi irodalma

szórványos adatokkal rendelkezünk a malmokról (Kántor Mihály, 1927.a., Balassa Iván, 1973.b.) és a teknővájó cigányok munkájáról (Petercsák Tivadar, 1975.), s szinte semmi ismeretünk nincs a korábban megvolt többi népi kismesterségről és a lakosság spontán kézműves tevékenységéről, a mindennapok használatára való eszközök, szerszámok házilagos előállításának készségéről. A népi gyógyítás témakörében a gyűjtés számára bőven van pótolnivaló, mivel az ezzel kapcsolatos ismeretekről csak Vajdácskáról és Nagyrozvágyról vannak adatközlések. Mint ahogy a háziipari tevékenységről szóló ismertetések legtöbbje a kendermunkákhoz kapcsolódik, úgy a népi díszítőművészet is az irodalomban e témakörben kapott hangsúlyt. Itt is külön tanulmányt érdemelne azonban a szőttesek kötözött, horgolt rojtozása, amit a fonó-szövő asszonyok területünkön magas művészi szintre emeltek, örvendetes, hogy a népi textiliákkal foglalkozó adatközlések mellett újabban a pásztorfaragásokra (Mezey Tamás, 1971.) és a fejfák népművészeti jelentőségére is ráirányult a figyelem (Molnár László, 1980. és 1984.). A népi ruházkodás korábbi, archaikus darabjai már alig ismertek. Tudjuk, hogy a hagyományos viseletben a kendervászonnak volt legnagyobb szerepe (Nagy Éva, 197I.e.), amit a bocskor egészített ki (Nagy Géza, 1972.b.). A felső ruhadarabokat teljesen felváltották a gyári kelmék, a régi viselet teljesebb rekonstruálása, az ünnepi és hétköznapi, az egyes évszakokhoz, korhoz kötődő viseleti szokások felderítése már csak a legöregebbek emlékezései alapján vizsgálhatók. Geöcze Sarolta tanulmányában olvassuk, hogy a bodrogközi nép szegény a prózai hagyományokban, ezek helyett népdal-kultúrája virágzik (1896.b.). A falvak népdal kincse valóban igen gazdag, a vidék népi irodalmi hagyatékának igazi meghatározóivá mégis a prózai hagyományok, mesék, mondák, legendák, tréfás történetek, pásztor-betyár históriák emelkedtek. Ennek nem az a magyarázata, hogy ezek gyűjtése az utóbbi évtizedekben igen intenzív volt, hanem az, hogy a bodrogközi ember életét át meg átszőtte az a monda- és mesevilág, amelynek áradása a gyűjtők számára a kimeríthetetlen bőség látszatát keltette. Balassa Iván monda- (1963.) ésNagy Géza népmese-gyűjteménye (1985.) egyetlen faluból is páratlan gazdagságban tárja fel a nép szóbeliségen nyugvó irodalmi életének rejtelmeit, sajátos szépségű produktumait. Ezek után a mai gyűjtő feladata az egyes mese- és mondatípusok elterjedésének kutatása, a variánsok, új elemek rögzítése, a hagyományozódás, továbbélés mai feltételeinek, formáinak felderítése, az újabb mesélő alkalmak és az előadók személyiségének vizsgálata. A népszokásokról az első nagyobb igényű tájékoztatást Geöcze Sarolta készítette (1896.b.). A kutatás később inkább olyan részlettémákra terjedt ki, mint a szűzgulya fordítás és szilveszteri kolompolás (Gulyás József, 1926, • 79