Viga Gyula szerk.: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából : az 1986. szeptember 22-én Sárospatakon rendezett tájkonferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 19. Miskolc, 1965)

Bodó Sándor: A bodrogközi népi építkezésének vázlata

A természet nyújtotta védelem mellett többféle építmény is segítette a pásztorokat a nyájak együtt tartásában. Ismerték és alkalmazták a szárnyéktipusú, a kosár-tipusú és az akol-tipusú enyhelyeket.

6 A szárnyék, mint szó, ismeretlen a bodrogközi pásztorok előtt. Ezt a típust Cigándon, Sárospatakon, Demjénben, Tiszacsermelyen, Tiszakarádon, Zemplénagárdon eny helyként, hófogóként, Révleány váron, Nagyrozvágyon szélfogóként ismerik. Az enyhelyeknek ezt a típusát már legalább harminc éve nem alkalmazták a pásztorok, de egy módosult formáját — mint erre az alábbiakban kitérek - 1970-ben Semjénben még sikerült lefényképeznem. Készítési módja rendkívül változatos, hiszen alkotta a falazat anyagát nád, vessző és szúrós gally is. A falat mindig kelet-nyugati irányba építették, hiszen a felszél (északi szél) ellen volt hivatva védeni a jószágokat. Többnyire egyenes volt, bár a révleányváriak szélfogója ,,karéjba ment".

7 A kihajtás előtt összeszervezkedett gazdák vittek a legelőre megfelelő számú karót és kéve nádat, s ezekből készült az eny hely, hófogó, szélfogó. Karókat vertek le 1-2 m-re, ahhoz állogatták a nádat, s karótól karóig megkorcolták a falazatot. Nád azonban nem mindenütt állt rendelkezésre, így többnyire fából készült az enyhely. Sárospatakon, Zemplénagárdon szúrós, tüskés, ágas-bogas fát szedtek össze nagy menynyiségben, s azokat a 80 cm-enként levert karók közé rakták. így kialakult egy 2 m magas, 100-200 cm széles fal, amelynek a tetejét karóval jól ledöngölték, hogy meg ne bontsa a jószág. A karók tetején felül ért a szúrós gally, nehogy a marha a karóra essen.

8 Ugyancsak fából készült a révleányváriak „karélyos" szélfogója. Vastag karókból és vesszőből fontak 2 m-nyi magas sövényt, melynek a közepe volt a legmagasabb, ez feszült északnak, s két vége felé fokozatosan csökkent kb. 1,5 m-nyi magasságig. Szélessége az előbbi tipushoz hasonlóan 100-120 cm volt, amely mögött meghúzódhatott egy 200 állatból álló gulya is. Ezek az építmények, amelyeket a magyar pásztorkodással foglalkozó irodalom a „szárnyék" variánsainak tart,

9 rögzítettek, egy helyben maradók. Készítésükre vagy megjavításukra a szentgyörgynapi állatkihajtást megelőzően kerítettek sort. Az Alföld keleti részén, írja Györffy I. és Földes L.,

1 ° a kisméretű kerek nádkarámokat kosárnak nevezték. Ugyancsak kosár Bereg megyében és a Szamosháton a gulyák éjjeli nyugvóhelye.

1! Legutóbb Gunda Béla említi a beregi legelők köralakú, tüskés vesszőből rakott karámját vagy kosarát. E tipus használata él a bodrogközi pásztorok emlékében is.

12 Közülük két zemplénagárdi gulyás, Kácsándi Pál és Kocsis István az 1940-es évek végén még alkalmazta a kosarat,

1

* melyet 1948-ban maguk építettek. A kerek kosár átmérője 60 m körüli volt. Fala 1,5-2 m magas, amelyből az északi szakasz volt a legmagasabb. A sövényszerű falat úgy építették, hogy 80-100 cm-re karókat vertek le, s közeit kökényfabokiokkal és gledicsévtl fonták be.

14 Az ágas-bogas sö38