Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Juhász Antal: Vásározási körzetek és iparos-migráció a Dél-Alföldön

rozási körzetet ez esetben nem csupán a kistáj szükségletei határozták meg, hanem a mesterség helyi fejlettsége, kiemelkedő színvonala és — ebből eredően — a készítményei iránti nagy kereslet. A vásározás nem csupán a helyi igények földerítésére nyújtott alkalmat, hanem arra is, hogy kifürkésszék, hol érdemes a fiatal mesternek műhelyt alapítani. Lássunk erre néhány példát. A 19. század végén és a 20. század elején Kistelek a szegedi kékfestők egyik legjobb vásárhelyének számított. Az egyik szegedi festő rendszeresen árult a kisteleki hetipiacon is és a századfordulón műhelyt nyitott a községben, ahol kétévig egy segédje dolgozott. Három évtized múlva, 1933-ban a halasi kékfestő-családból származó Perényi János váltott Kisteleken iparigazolványt és műhelyében a 60-as évek elejéig folytatta a kékfestést.

6 Hasonló motivációja volt két kékfestőmester keceli letelepedésének.

7 1926—28 között egy kiskőrösi festő települt Kecelre, mivel Kőrösön idősebb szaktársa jobban tudta értékesíteni portékáját, a keceliek öltözködési szokásai pedig jó felvevőpiacot ígértek számára. Számítása bevált, ám betegsége miatt mesterségét öt-hat év múlva föladni kényszerült. A halasi Perényi kékfestő rendszeresen eljárt a forgalmas keceli vásárokra és a keceliek is gyakran fölkeresték műhelyét. Másik fia, Perényi Rezső az 50-es években előbb helyiséget bérelt, majd házat vásárolt és műhelyt rendezett be Kecelen. A község és a környékbeli lakosság vásárlásai annyi munkát adtak számára, hogy 1957—58-tól vásárokra sem kellett járnia. 1960 után kezdett ismét vásározni, amikortól vevőköre — az idősebb asszonyok kivételével — kezdte elhagyogatni a festőviseletet. Egy soltvadkerti németszabó, úriszabó 1934-ben azért települt át Kecelre, mert falujában „telített volt a szakma", Kecelen viszont csak egy úriszabó dolgozott. Ez jelzi a két község lakóinak viseleti ízlése és polgárosultsága közötti fáziskülönbséget. Letelepedéséhez így vállalkozókészség is kellett. „Mikor idejöttünk, — említi a soltvadkerti szabó - nem tudták, hogy rendelt szabóság is van. Aztán bejöttek hozzám, először a gazdák." Télikabátot, csizmanadrágot, legényfiúknak öltönyt rendeltek. Az úriszabóság iránti igényt tehát maga a mester keltette föl. Ez a tapasztalat Erdei Ferencnek azt a meglátását látszik igazolni, hogy a két háború között a falusi kisipar „irányítószerepet foglal el társadalmi környezetében és a szükségleteket, amiket kielégít, maga teremti meg."

8 Megállapítása nem érvényes valamennyi falusi kézművességre, de ennek elemzése tárgyunktól most messzire vezetne. Egykorú feljegyzés szerint az orosházi csizmadiák a múlt században „nehéz, formátlan, azonban felette tartós csizmákat készítettek lóbőrből. A szegedi csizmadiáknak kellett a 70-es évek vége felé piacaikat felkeresni — írja az újság tudósítója —, hogy az itteni maradi szellem megszűnjék. Az ő formás, tetszetős és amellett tartós csizmáik egyszerre megnyerték az orosházi közönség tetszését." A híradást megerősíti és kiegészíti az emlékezet: Oskó Sándor papucsos szerint az 1879. évi szegedi árvíz után több szegedi 6. JUHÁSZ Antal 1963/a. 102-105.; JUHÁSZ Antal 1963/b. 153.; DOMONKOS Ottó 1977-1978. 244. 7. JUHÁSZ Antal 1984. 675-676. 8. ERDEI Ferenc 1980. 333. 7* 101