Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Fügedi Márta: Árucsere útján terjedő elemek az észak-magyarországi viseletben

nagytájak találkozása, a kistájak foglalkozási specializálódása eleve feltételezi a vidékek gazdasági egymásrautaltságát, a javak cseréjét. A népviselet szempontjából is rendkívül összetett ez a régió, hiszen egyes vidékeken korán polgárosult a paraszti viselet, máshol pedig a 20. század elején élte virágkorát, legváltozatosabb és leglátványosabb időszakát. A következőkben először a különböző viseletalapanyagokhoz kapcsolódó árucsereformákat, majd a díszek, viseletkellékek kereskedelem útján terjedését, végül pedig az egyes kész öltözetdarabok árucserében való részvételét szeretném az északkelet-magyarországi területről gyűjtött jellemző példákkal illusztrálni. A népviselet házilag előállított hagyományos alapanyaga a vászon. A végvászon a család szükségletének kielégítésén túl mindenkor értékesíthető biztos tőkét is jelentett, olykor pedig a jövedelemkiesés pótlását biztosíthatta. A század elején pl. Zemplénben, ahol a férfiak helyi munkalehetőség híján tömegesen vándoroltak ki Amerikába munkát keresni, sok magára maradt, föld nélküli asszony a fokozott mennyiségű vászonszövésből és — eladásból tartotta fenn a családot.

3 A jelentős kendertermelő vidékeken volt olyan asszony, aki vászonból árulta ki a földre valót. Mások ebből a pénzből bútort, jószágot vettek, vagy ebből stafírozták ki a férjhez menő lányt

4 Tanulságos ide vonatkozóan a kendermunkájáról híres Tardonán gyűjtött példa: Ha eladó föld volt a faluban, a férj azt mondta: „Asszony, nézz bele a ládába, mennyi vászon van, meg tudjuk-e ezt meg ezt a földet venni?"

5 A legtöbb asszony maga kereskedett a vászonnal. A szomszédos falvakba gyalog, batyuzva jártak, a távolabbi helyekre pedig szekereztek, illetve vonattal mentek. A híres kendertermelő vidékeken (pl. Bodrogköz, Bán-völgye) az asszonyok sokszor összefogtak, közösen fogadtak szekeret, s így szállították a vásznat a közelben levő nagyobb piacokra, elsősorban Miskolcra, Egerbe, Sárospatakra. A helyi szükségleten felüli vászon felvásárlására, értékesítésére külön társadalmi réteg specializálódott. A paraszti vászonkereskedők, az ún. vászonkofák egyik fő bázisa Mezőkövesd volt.

6 A matyó asszonyok felkeresték a bükki falvakat, a Hernád és Sajóvölgyet, de eljutottak Zemplénbe, a Mátrába, sőt Nógrádba is. Ugyanakkor rendszeres vásárlóként jelentkeztek a nagy vásáros helyeken is. A kereskedelem részben gyalog, batyuzással, részben vonaton, ládás vasúti szállítással zajlott. A mezőkövesdi vászonkofák életmódját nem elsősorban a saját igény kielégítése, hanem helyi munkalehetőség híján az ilyenfajta jövedelemszerzési lehetőség alakította ki. A felvásárolt vásznat legnagyobb mennyiségben a Jászságba vitték eladni, s annak árán elsősorban élelmiszert hoztak az Alföldről. A megmaradt készpénz befektetési lehetőségei közül legfontosabb a drága matyó viselet volt. A házivászon háttérbe szorulásával helyét a viseletben a gyolcs, majd a különböző gyári méteráruk töltötték be, tájanként eltérő időben. A felvidéki — elsősorban Árva megyei — gyolcsosok jelentőségéről évszázadok óta ismerünk adatokat.

7 E szlovák ván3. DOBROSSY István-FÜGE Dl Márta 1981. 143. 4. DOBROSSY István-FÜGEDI Márta 1982. 396. 5. DOBROSSY István 1972. 148-153. 6. DOBROSSY István 1973. 105-109. 7. FÜGEDI Márta 1984. 231-234. 198