Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

Tisztelendő úrnak hű fáradozását Köszönjük irántunk tett Jó kívánságát, Ezen pár személynek a hit feladását, Isten áldja meg az anyaszentegyházát. Az esküvőről hazamenet a násznép meg-megállott, a fiatalok táncoltak is egyetegyet az utcán. Ilyenkor lehetett látni szólóban járt szép férfitáncokat is. Menet közben főként azt énekelték, hogy Kukoríkul a kis kakas..., meg Ha bemegyek a templomba... Ha az esküvő délelőtt volt, akkor ebédre, ha délután, akkor vacsorára mentek a lányos házhoz. Mikor odaértek, a vőfély ezzel köszöntött be: Legyen az Istennek dicsőség az égbe', Szerencsével vittük nagy dolgunkat végbe. Legyen az úr Isten mindig a vezérünk, Igaz gyámolitónk, míg e földön élünk. 4 Váljék az új párnak mai esküvése Leikeiknek örök javára, üdvére. Az Isten áldása szálljon a fejekre, Legyenek vidámak, boldogok örökre. Ezután bementek, s a násznép elhelyezkedett a megterített asztaloknál. Türelmetlenül várta a konyháról az ételeket. A mindenkori házi tűzhely különösen sok vendég esetében nem tudta kielégíteni a lakodalmas főzés igényeit. Ilyenkor kint az udvaron, vagy esős időben sátor alatt erre a célra szükség-tűzhelyét állítottak fel. Két darab kb. 50 cm magas bakra deszkákat fektettek. Rájuk földet szórtak kb. 20 cm vastagon. A tetejét törekes sárral le tapasztották, a széleit téglával körülrakták. Mikor kiszáradt, ezen raktak tüzet, s a tűz köré rakták fel a nagy (kb. 30 literes) cserépfazekakat, melyeket oldalról melegített a tűz. Ezeket aztán főzés közben forgatták, hogy minden oldalról átmelegítse tartalmukat a tűz. Ilyen nagy cserépfazekakban főtt a jó húsleves, a töltöttkáposzta, de még a tejbekása is. A fazekakat meg is drótozták, külsejüket homokkal kevert mésszel be is kenték, hogy jobban állják a tüzet. Nagyon szerettek cserépfazekakban főzni, mert azokban „nem apasztott el a húsleves". Nem kellett vízzel újból feltölteni. Főként - úgy mondják - az íze is kifogástalan volt. Sokkal jobb, mint a mai zománcozott vasfazekakban. A vacsorára várakozó vendégsereget a vőfély eleinte csak szóval traktálta. Különböző verseket mondott el, közben csak fokozta a készülő ételek iránti kíváncsiságot, és igyekezett étvágyukat is felkelteni, hogy még jobban essen majd a falat. A versek végén el-eltünt ilyen szavakkal: Már most nem tréfálok, megyek a konyhára Sok jó ételeknek drága illatára. És majd megjelenek mindnyájuk láttára, Ha előbb nem, hát Szent Mihály napjára. Végre csakugyan levesestálakkal terhelten jelentek meg vőféllyel az élükön a felszolgálók: 156