Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)
Gyivicsán Anna: A kulturális kölcsönhatások külső és belső mozgásáról
A répáshutaiak katolikus morvaországi németekből, csehekből és szlovákokból kialakult szlovák közösséget alkotnak. írásos adatok és a népi emlékezet szerint kb. a századfordulótól csak magyar nyelvű egyházi gyakorlaton vettek részt. Ennek következtében is családi és közösségi szokásaik szöveges részei nagyobbrészt elmagyarosodtak, így az igen erőteljesen élő karácsonyesti énekek és a hozzájuk kapcsolódó prózai szövegek is magyar nyelvűvé váltak. Viszont e magyarul elhangzott szokáson belül még 3—4 évtizedig a gyerekek szlovákul mondták karácsony első napján és újévkor a köszöntő rigmusokat, s e magyar nyelvű rendszeren belül mindmáig megmaradt egy szlovák nyelvű karácsonyi dal, melyet még napjainkban is öregek, fiatalok, s gyerekek karácsony estéjén rokonok, szomszédok ablaka alatt énekelnek. E szlovák nyelvű népi szöveg, amellett, hogy az etnikum nyelvi hovatartozását demonstrálja, a közösségi együvé tartozás jelképe lett. A szokásnak ez utóbbi, az előbbinél — a nyelvinél erőteljesebb szerepét az is bizonyítja, hogy mindmáig gyakorolják azok a családok is, amelyek Csehországban, illetve Szlovákiában élnek. Igaz, ott kissé megváltozott a funkciója. A dalszöveghez tartozó magyar köszöntő prózai szövegek itt lassan elmaradtak. Amíg itthon, Répáshután a szokás még az egész közösséget nyilvánosan megmozgatja, addig Szlovákiában és Csehországban az éneklés már az utcáról bevonult az ajtók mögé. A családok egymást látogatva — vagy csak gyermekeiket elküldve — éneklik el a dalt. A szokás zártabbá vált a megcsonkult, régi hagyományaival kisebbségbe került közösség számára. Az anyanyelven funkcionáló szokás ebben az esetben elsősorban szimbólumszerepet tölt be. Ezt látszik megerősíteni az is, hogy a szokásnak szlovák nyelven azok a gyermekek is gyakorlói, hordozói, akik a közösség nyelvét már aktívan, nyelvi kommunikációban nem használják. Az anyanyelvű szokáshoz hasonló metamorfózis útját az átvett, más nyelven funkcionáló kulturális elem is bejárhatja. Az analógia főként akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a közösség vagy az egyén régi környezetéből kiszakadt s új közösségbe és teljesen új kulturális rendszerbe kerül. Ennek bemutatásakor ismét répáshutai példához fordulnék: Répáshután már a 70—90 évesek is csak magyarul imádkoznak. Szlovák imáknak csupán a töredékeit ismerik. Már az idősebbek is nemcsak a templomban és az iskolában, hanem már édesanyjuktól is magyarul tanultak imádkozni. A lelkiélet ily módon szorosan összefonódott a magyar nyelvvel. Erre az erős pszichikai-nyelvi hatásra utal az is, hogy a ma Csehországban és Szlovákiában élő, 30—40 évesen áttelepült asszonyok otthon még mindig magyarul imádkoznak, annak ellenére, hogy több mint három évtizede csak cseh, illetve szlovák nyelvű hitéletben vesznek részt. Hogy nem kivételes, hanem általánosabb szociokulturálisan meghatározott jelenségről van szó, azt a közelmúltban szerzett tapasztalataim is mutatják. 1984 szeptemberében volt alkalmam megfordulni a Horvátországban, kisebb tömbben élő csehek között, akik 1750, illetve 1880 óta élnek Dél-Szlavoniában, Mária Terézia kialakította határőrvidéki településeken és Daruvár környékén. Az általam meglátogatott, etnikailag-nyelvileg eléggé zárt katolikus cseh falvakban, ahol évtizedeken keresztül legtöbbször csak a pap volt horvát, mindig horvát nyelvű volt a hitélet, s az ahhoz kapcsolódó szertartások is. Az öregek ezekben a falvakban csak horvátul tudnak imádkozni, cseh nyelvű imát a településeken nem sikerült gyűjtenem. 29
