Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Voigt Vilmos: Van-e határa egy népi kultúrának?

VOIGT VILMOS Van-e határa egy népi kultúrának? Gyakorlatilag minden társadalomtudomány vizsgálja két aspektusból is a maga tényeit, sőt következtetéseit is megfogalmazza ezek szerint. Foglalkozik az időbeli összefüggésekkel és egymásutánnal, foglalkozik ezenkívül a térbeli egymás mellettiség és elterjedés problémakörével is. Az első aspektus sem egyszerű, nem is viták nélkül való az érvényesítése, hiszen a történetiség, hagyományozás, kontinuitás, sőt az újítás önmagukban is sokféleképpen értelmezett fogalmak — a másik aspektus, a térbeliség azonban még ennél is nehezebben kibogozható jelenség. Annak ellenére, hogy mind a nemzetközi, mind a magyar néprajztudományban foglalkoztak a térben való elterjedés problémáival, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy e problémakört akár másutt, akár nálunk megnyugtatóan megoldották volna. Igazán tipikusnak tartom, hogy a Magyar Néprajzi Lexikon (amely pedig jelentős erőfeszítést tett annak érdekében, hogy a hazai kutatások elméleti eredményeit, fogalmainak rendszerét legalább reflektálja köteteiben) nemcsak a tér és az elterjedés kifejezéseket mellőzi, hanem mondjuk a nyelvhatár fogalmát sem vette fel, és ahol végül is tárgyalja e problémát

1 két, egymással össze nem keverhető jelenségcsoportot vegyít egybe. Ennél a majd évtizeddel korábbi Világirodalmi Lexikon is jobb megoldást adott,

2 amikor is legalább az elterjedés, migráció, diffúzió és egyéb fogalmak egymástól való megkülönböztetését megkísérelte, és külön érintette az e kérdéskörrel foglalkozó kutatási irányzatokat.

3 Hozzá kell tennünk mindehhez azt is, hogy történettudományunk, szociográfiánk elméletében sem kidolgozottabb a térbeliség, és az erre vonatkozó kutatások módszertana — pedig itt is volna mind nemzetközi, mind hazai megszívlelendő előzmény. Anélkül, hogy a néprajzi tények természetéről akárcsak ilyen szempontból is kimerítő képet adhatnánk, abból kell kiindulnunk, hogy ezek sajátos természete legalábbis gyakorlatilag a következőképpen jellemezhető. A néprajzi adatok nem önmagukban állnak, hanem sok-sok hasonló adat együtt adja a kutatás tárgyát. Amíg mondjuk Arany Jánostól az V. László ballada egyedi tényként is az irodalomtudományi vizsgálat elégséges tárgya, a magyar Kőmíves Kelemen balladát az teszi a néprajzi kutatás számára érdekessé, hogy több feljegyzését ismerjük. A sok-sok hasonló néprajzi adat természetesen rögtön nemcsak időbeli, hanem térbeli megoszlást is ad. Forrásaink természetéből következik az is, hogy kevés az igazán hiteles történeti adatunk: ilyen esetben a térbeli elhelyezkedésből következtethetünk (esetleg) történeti összefüggésekre. Még azt 1 Lásd „Kartográfiai módszer" címszó ORTUTAY Gyula szerk. 1980. II. kötet, KNé, 85—86. 2 Lásd „elterjedés" címszó KIRÁLY István szerk. 1972. II. kötet, 1079. további utalásokkal. 3 Lásd „diffuzionista irányzatok" címszó KIRÁLY István szerk. 1972. II. ,kötet 732—733. további utalásokkal. 75