Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Ujváry Zoltán: az interetnikus kutatásokról Észak-Magyarország népi kultúrájának vizsgálatában
lottak. A két völgy között enyhén emelkedő hegyvonulat a kapcsolatoknak nem állt útjában, sőt, a hegyi utakon könnyen megközelíthették egymást. A lévárti és a dereski magyar fazekasinasokat a süvétei szlovák fazekasokhoz küldték mesterséget, főleg díszítést tanulni. Az érintkezésnek számos alkalma volt. A híres perlászi ácsok készítették Deresken, Lévárton és Licében is az épületek tetőzetét. Hasonlóképpen ilyen kontaktusa volt a magyar falvaknak a kövi szlovák mesterekkel. A kövi, a lévárti és a dereski lakosok között egyébként a piacozás révén is állandó jellegű volt a kapcsolat. A század első évtizedeiben a lévárti és a dereski magyar napszámosok a kövi szlovák gazdáknál vállaltak a nyári időszakban munkát. A vegyes lakosságú falvakban a kontaktus még szorosabb volt. így pl. amikor Rákos mellett vasbányát nyitottak, a Rákosbánya néven alakult telepen szlovák és magyar családok együtt laktak. Magyarul és szlovákul egyaránt beszéltek és daloltak. Az Összeházasodások révén pedig a néphagyomány egész területén mélyült a kapcsolat. A kapcsolatok különböző formáit és alkalmait bőséggel sorolhatnánk. A néhány példa nyomán minden bizonnyal érzékelhető, hogy a gömöri magyarok és a szlovákok között megnyilvánuló ún. gazdasági kapcsolat mellett a kulturális érintkezés is nyilvánvalóan jelentős volt, amely a hagyományra mindkét félnél rányomta a bélyegét. Az interetnikus kapcsolatok történeti vizsgálatánál természetesen a gömöri németek sem hagyhatók figyelmen kívül. Itt kapcsolódik a problémakörbe a kolonizáció kérdése. A Kárpát-medencében élő magyarok folklórjával, illetőleg a szomszédos népekkel való interetnikus kapcsolatot illetően mindenekelőtt a kiváló etnológus, RÓHEIM Géza megállapítását idézem: ,.Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar néphit szempontjából a közvetlen átadó a döntőd és hogy a magyarság az európai elemeket csak szláv forrásból vehette, továbbá az egyes szláv nyelvű szomszédnépek külön kimutatható hatását, az adatoknak oly túlnyomó tömegét kapjuk, hogy egyáltalán nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit." Ezzel a megállapítással RÓHEIM Géza lényegében azt akarta kifejezni, hogy a magyarság hiedelmeit, szokásait stb. illetőleg annak egy jelentékeny részét a környező szláv népektől vette át, sajátította el. A magyar hagyomány kutatói hosszú időn át megelégedtek a kapcsolatoknak a kimutatásával. Saját kutatásaim, megfigyeléseim nyomán úgy látom, hogy az interetnikus kapcsolatok vizsgálatakor a kolonizációs kérdéseket előtérbe kell helyezni. Ennek eredményeként számos szokással kapcsolatban megállapíthattam, hogy a magyar hagyomány szlávnak tartott rétege, de legalábbis annak döntő hányada, nem átvétel, hanem eredendően szláv, másképpen: magyarrá lett szláv hagyomány. Ugyanezt mondhatjuk más idegen (román, német) kapcsolatra vonatkozóan is. Azaz tehát: az idegen hagyomány jelentékeny része a szokáshordozókkal, az aktív és passzív cselekvőkkel együtt vált magyarrá, anélkül, hogy átadásról, illetőleg átvételről beszélhetnénk. Azonban ebből, a már magyarnak mondható hagyományból a szokásnak vagy más folklór jelenségnek a további terjedése az átadás-átvétel kérdéseit veti fel. A Kárpát-medence területén a 12. századtól a 18. századig jelentősnek mondható kolonizációk történtek. A telepesek magukkal vitték kultúrájukat, amely nyomán egy-egy terület hagyományát új vonásokkal gazdagították. Közismert tény, hogy egy-egy táj népcserélődése a helyi hagyományban is cserélődést, alakulást eredményez, illetőleg a népcsoport helyváltoztatása egyben kultúrájának módosulását vonja maga után. 44
