Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Ujváry Zoltán: az interetnikus kutatásokról Észak-Magyarország népi kultúrájának vizsgálatában

pi kultúrára vonatkozó hiányos adatok miatt azonban a kapcsolat történeti mélysége bizonytalan, sőt megállapíthatatlan. Ami a magyar népi kultúra szláv kapcsolataira vonatkozóan általában elfogadható, egyáltalában nem bizonyos, hogy a részeket illetően is igaz. Véleményem szerint téves nézet uralja a szláv—magyar kapcsolatokat vizsgáló több kutató szemléletét. Egyáltalában nem vitatható az a szláv hatás, amely a honfoglaló magyarságot érte a Kárpát-medencébe érkezésekor és utána. Azonban az önálló é,s sajátos kultúrát kialakító fejlődés sem vitatható. A tévedéseket abban látom, hogy egyes kutatók a szláv hatást (kapcsolatot) mechanikusan értelmezik és gyakorlatilag minden kulturális jelenséget, ami a magyar hagyományban és a környező szláv népek hagyományában egyaránt előfordul, ez utóbbira vezetik vissza, abból eredeztetik és fel sem vetnek más lehetséges magyarázatot (önálló fejlődés, egyházi liturgia hatása, azonos gazdasági struktúra stb.). Ez a kutatási módszer sematikus, egyetlen tényezőn alapul és voltaképpen egy előre meghatározott tételből indul ki, amelyhez az anyag csak példatárul szolgál. Ez azután még területileg is sematizálódik. A szlovák—magyar határ mentén szlovák, keleti részen ukrán, délen horvát, szlovén, szerb stb. az átadó nép. A séma tehát adva van, s ha a kutató a kérdéses jelenséget bemutatja, ismerteti, egyéb dolga nem akad, mint az átvétel irányának tényszerű közlése, amelyet egyébként nem konklúzióként, hanem már bevezető megállapításként is megtehetne. Az egyoldalúság veszélye azonban a másik irányban is megfigyelhető. Voltaképpen két véglet közé fogható az egész problémakör. A másik véglet az, amikor — nem is leplezett szándékkal — a szomszédos népekre gyakorolt kulturális fölényt hangsúlyozták egyes magyar kutatók. Különösen megnyilvánult ez a románokra vonatkozóan. Igaz, hogy hasonló jelenségek a román szakirodalomban is előfordultak. Mindezek a problémák nem kerülnének előtérbe, ha a kapcsolat kérdései nem a kultúrfölény, illetőleg nem a prioritásnak eleve kinyilvánított — s ezért hamisnak tekinthető — tétele alapján kerülnének vizsgálatra. Egyébként is, ez a vizsgálat nem a kapcsolatot mutatja ki, hanem az egyik népnek a másikra gyakorolt hatását, következésképpen az átvett kulturális jelenségek kimutatására törekszik. Ilyen összefügésben tehát interetnikus kapcsolatról nem beszélhetünk. Szeretnék itt még arra is rámutatni, hogy az interetnikus kapcsolatok sok kutató számára a politikai határoknál kezdődnek. Sokan úgy vélik, hogy az országhatár már valamilyen szoros kontaktust is jelent a két nép kultúrája között. Ez azonban rendkívül nagy tévedés. Az államhatárokkal jelölt területeken belül egyáltalában nem bizonyos, hogy a határ menti idegen népnek létrejön olyan szoros kapcsolata az államalkotó néppel, hogy ez a kultúrában mindkét irányban jelentős legyen. Különösen akkor nem, ha az ilyen jellegű kapcsolat egy évezredből csak két vagy három generációnyi időt foglal magába. Ha pl. magyar—szlovák kapcsolatokról beszélünk, akkor hangsúlyoznunk kell, hogy a határ teljes hossza mentén jelentős számban élő szlovákiai magyarság kontaktusa elsősorban az anyaország irányába figyelhető meg. A jelenlegi határokon kívül rekedt magyarság egy évezreden át kompakt egységen élt a most anyaországinak nevezett magyarokkal. Az interetnikus kapcsolat ilyen formában tehát eleve nem vetődhetett fel. A Szlovákiában élő magyarok és szlo39