Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Méry Margit: Magyar–szlovák kapcsolatok a népviseletben Abaúj északi területén

séget beeresztövél, aszallal, aszalkávál szélesítették. Az ujját egészen szűkre és egyenesre szabták, a végét kihímezték és cakkozták. A hónalját pálhával bővítették. A pálha, a vállfót és a nyakszegő, de gyakran az egész ujja gyolcsból készült. Az ing hossza változott korszakonként. A két világháború között készült ingek már térdig értek, de voltak rövidebbek is. Az ingváll elmaradásával elmarad a vállkendő és a színes pruszlik viselése is. Szerepét teljesen átvette a lajbicska, amelyet a hosszúing fölött viseltek mindig. Egyre díszesebbre hímezték. Divatba jött egy fesőtesti ruhadarab, a lekötő. Ritka grenadin batiszt vagy féldelin anyagból készült szabásminta alapján. Hosszú ujja mandzsettába végződött, gömbölyű gallérral vagy anélkül is készülhetett. Mindig a szoknyába bekötve viselték, főleg a fiatalok kedvelték. A szoknyák is rövidebbek lettek, bokáig értek, továbbra is bőven ráncolták. Ebben az időszakban megnőtt az anyagválaszték. Előtérbe kerültek a szövetek, a bársony, a lüszter, atlasz selyem, ternó és puplin. Ezzel egyidőben a kötények is rövidültek, és anyaguk ugyancsak megváltozott. A festős kötők mellett megjelentek a selyem- és puplinkötények is. Változás történt a haj- és fejviseletben is. Lányok az egy vagy két varkocsba font hajukat gyakran tűzték fel koszorúba vagy kosárkába. Asszonyok a hajukat simán hátra fésülték, egy varkocsba fonták és a tarkón kontyfésű segítségével kontyba tűzték. A kontyra necc, erre kontykendő, majd a fejkötő kendő került. A régi fejkötő ugyan továbbra is megmarad az idősebbeknél, de a fiatalok ilyent már nem viseltek. A necc házilag horgolt vagy vásárolt ruhadarab volt. A konty tartó leggyakrabban fekete csipkéből készült. Kerek formája volt. Élénk színű selyem anyaggal bléelték (kék, piros, zöld) fodorral, gyöngyökkel, virágokkal díszítették. A szélére körben gumit húztak, s ezzel erősítették fel a kontyra. Mindig olyan színű szalaggal kötötték át, amilyen színű a bélés anyaga volt. Csupán a konty befedésére szolgált. Neccben az asszonyok csak a konyhában lehettek, amikor főztek. Más alkalommal mindig a kontykendővel kötötték be a fejüket. A kontykendő piros vagy rózsaszín selyemkendő volt, amelyet átlósan felébe hajtva tettek a fejre, hátul a tarkón a konty alatt kétszer áthajtva kötötték meg. A kontykendőt az első világháború utáni években még mindig a fejen kötötték meg. Később azonban már gombostűkkel megtűzdelték, rögzítették, hogy szétbontás nélkül is levehető és újra feltehető legyen. Ennek oka az volt, hogy a vékony selymet gyakran sem mosni, sem vasalni nem lehetett. A szépen elkészített kontykendőt pedig könnyebb feltenni a fejre, mert csak a necchez kellett erősíteni. A fejviselet harmadik darabjánál, a fejkendőnél a következő változás figyelhető meg. A fehér alapú, fehérrel, feketével hímzett fejkendők fokozatosan elmaradtak, helyettük a fiataloknál általánossá válik a sokféle színű selyem- és a delénkendő. Idősebbeknél a fekete selyemkendő az általános viselet. Mellette azonban még a lángosfestő is divatban maradt. Különösen kedvelték a taftselyemkendőket elütő színű beleszőtt virágmintákkal. De viseltek különböző színű brokátselyem atlaszkendőket is. Hétköznapokon, piacra delén, féldelén, kartonkendőket kötöttek a fejükre az asszonyok. A fejkendőt áll alatt kétszer, két csomóra kötötték, a végeit szépen eligazították. A lábbeli viselésében ugyancsak korábban, már az első világháború előtt megkezdődött a változás. A csizmák helyett magas szárú fűzős cipőt viseltek. A lányok fehér, az idősebbek barna, fekete harisnyát húztak a lábukra. 225