Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Méry Margit: Magyar–szlovák kapcsolatok a népviseletben Abaúj északi területén

A második világháborút követő évek viselete A második világháború hasonlóan más vidékünkhöz a hagyományos paraszti viselet rohamos átalakulását, majd gyors elhagyását hozta magával. A változás már a 30-as években elkezdődött. Különösen a felsőruhák változása szembetűnő. A szoknyák ismét rövidebbek lesznek, jó féllábszárig érnek. Már a harmincas évektől kezdődően a jobb módúak szoknyáikat nem ráncolják, hanem kőbe lerakják, levasalják, ún. gublírozzák. A kötények jóval rövidebbek mint a megrövidült szoknya, oldalaikat legömbölyítik, nagy virágmintákat hímeznek rá. Elmaradt a szállóka, a kelötő, az ujjas, helyébe a szoknya anyagával azonos anyagból varrott blúz és téli viseletnek a posztó félkabát került. A blúz is és félkabát is már a városi divatot követi. A haj- és fejviselet a végleges kivetkőzés időszakáig már nem sokat változik. A Lányok elhagyják a hagyományos hajfésülési módot, de az asszonyok továbbra is megmaradnak a konty és necc használatánál. (Idősebbek napjainkig így fésülik a hajukat, de a neccet most már csak vásárolt csipkéből varrják.) A kendőkötési mód egészen a kivetkőzés időszakáig a hagyományos formákat követi. Az 50-es évek elején a fiatalabb és középkorosztály szoknya-blúz viseletét a slafrok váltja fel, de az idősebb korosztály haláláig megmarad a szoknya-blúz, kötény és főleg a necc és fejkendő viseleténél. A férfiak öltözetében is megfigyelhető az említett három váltási időszak azzal a különbséggel, hogy itt a második világháború után megtörtént a teljes kivetkőzés. A múlt század 80—90-es éveiben a férfiviselet alapját télen-nyáron, ünnepés viselőnapokon (hétköznapokon) a kender- vagy lenvászonból készített ing és gatya képezte. A legrégibb ingtípus a borjúszájú vagy másképp nevezve a lobogós ujjú ing volt, amelynek bő ujját nem fogták össze kézelőbe, csak visszahajtották. Keskeny gallérú ruha volt s elöl gombolódott. Az első világháború után már nem viselték. A vászoningük hasonló szabással készül, csak azzal a különbséggel, hogy ennek az ujja valamivel keskenyebb volt és mindig kézelőbe végződött. Nem díszítették egyik fajta ingüket sem. Az első világháború után már pamutos vászonból varrták, de szabása megfelelt a kendervászonból készített ingeknek. A gatyáknál is akkor történik váltás, amikor az ingeknél, tehát az első világháborút követő években. A múlt század végén a gatyákat még kendervászonból varrták. Az ünnepken és nyáron hosszabb gatyát viseltek, mint télen és a munkában, amikor csupán féllábszárig értek. Mindkét hosszúságú gatyához négy szél vásznat vettek, az alját vagy mesterkévéi díszítették vagy rojtozták. Az ing- gatyaöltözet szoros tartozéka volt a lajbi, amely készülhetett posztó, klott, gangár vagy szövet anyagból. Rendszerint fekete színűek voltak. Sok ezüst vagy más fémgombokkal díszítették. A 30-as évek végén, amikor szerte az országban elterjedtek a műmagyaros ruhák, itt is készültek piros posztó mellények, amelyeket felvonulásokon és más ünnepélyeken vettek magukra, de szervesen nem épültek be ezek a ruhadarabok a viseletükbe. A férfiak öltözetének elmaradhtatlan tartozéka volt a sure. Télen-nyáron, ünnepen és hétköznap egyaránt viselték. Az ünnepi surcok fekete klottból, vagy kékfestő anyagból készülték. Ráncolás nélküliek, egy szél anyagból álltak. Ga226