Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Méry Margit: Magyar–szlovák kapcsolatok a népviseletben Abaúj északi területén

szél anyagból készültek. Körben ráncosak voltak, és bokáig értek, ötöt, hatot is felvettek belőle, hogy „szépen terítsen". B) Felsőruhák: Az ingváll fölött lajbicskát, szorítót viseltek lányok és az asszonyok télen-nyáron egyaránt. Patyolat vagy gryoZcsból varrták. Testhez szabott, elöl mélyen kivágott ruha volt és csak derékig ért. A felsőtestet erősen öszszeszorította. Elöl és hátul gazdagon hímzett volt. Nyáron, ünnepnapokon az ingváll felett selyem pruszlikot viseltek. A fiataloké piros, kék, rózsaszín, sárga, zöld, az idősebbeké sötét, gyakran fekete színű volt. Elöl fűzték össze, díszítésére nem volt szükség, mert a vállkendő eltakarta. Az ingváll — pruszlik összetételű viselethez vállkendő tartozott. Ezek nagyméretű négyzet alakú kendők voltak. Selyemből, kasmírból készültek, de előfordult, hogy gyapjúból horgolták. A vállkendők széleit hosszú rojttal díszítették. Használatkor átlósan háromszög alakúra hajtották, hátul a nyakba helyezték, majd elöl a mellen keresztezve, a csípő fölött a szoknya kötőjébe tűrték. (Nem kötötték meg hátul). A viselet jellegzetességét a felsőszoknya határozza meg. A vizsgált területen sajátos elnevezése van: mindigruha vagy közismertebb szóval ruha. Szoknyának azonban sosem mondták. Hosszú, bokáig, gyakran földig ért. 5—6 szél anyagból készült és gazdagon ráncolták. Anyaguk különbözött a kor, a társadalmi rang és az alkalom szerint. A legrégibb anyagnak számít a moTiár-szoknya. Ugyancsak régiek a festőanyagból varrott szoknyák is az úgynevezett öcskés, zabocskás mintákkal. Tornahorvátiban anyagát tekintve megtalálható volt a bársonyból, a ZcZoítból, íernóból, gangárból, deZénből, sodrottból, szövetből szaténból, posztóból készültek. Színe is különbözött. Fiatalok a barna, bordó, zöld, kék szoknyákat viselték, az idősek pedig mindig sötétben, feketében jártak. A szoknyák alját pZéheZték, ami azt jelenti, hogy másfajta anyagból varrták alá. Nyílása elöl volt, amit roszpomak neveztek. Az aljára porzsinrót erősítettek fel, hogy ne a szoknya anyaga kopjon. A kötények, a kötők sötét, leggyakrabban fekete színűek voltak. Fekete klottból, selyemből, Ziszterből vagy kékfestőből (lángosfestő) varrták. Két szél kellett hozzá, dúsan ráncolták. Hossza megegyezett a szoknya hosszával. Csupán azok a Zcötők voltak 2—3 cm-rel rövidebbek, amelyeknek az alját és oldalait fekete horgolt csipkével szegték körül. Ebben az időben még ritkán hímezték a női kötőket. Munkához a két szál vászonból varrott kötőket sötétkékre festették, csupán aratáshoz viselték fehéren. A sure, gyúrósurc egy szál pamutos vászonból készült, sima ruhadarab, nem ráncolták. Felső részét a színére visszahajtották, a kötőket a derékrésznél erősítették rá. A swrcokat nagyon gazdagon hímezték, cakkozták, kalotásra varrták ki. Az elején visszahajtott részt is kihímezték. Belevarrták a viselő nevét is. Ünnepnapokon, lakodalmakban csigacsináláshoz, főzéshez, felszolgáláshoz kötötték maguk elé a menyecskék. Tavasszal és ősszel a szállókát vették magukra az asszonyok. Színes könynyű kartonból vagy barfteníből varrtak. A szállóka csupán derékig ért, nem kötötték be a szoknyába, szabadon „lebegett". A szállóka alatt mindig lajbicskát viseltek. A lajbicska annyira hozzátartozott a száZZóZcához, hogy néha az oldalain hozzá is varrták. Ilyen esetben lajbicskás szállókánák nevezték el. Télen testre feszülő ujjast, vizitkét viseltek, amelyet fekete posztóból, klottból, kékfestő vagy másképp nevezve lángosfestő anyagból készítettek, és vate223;