Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Petercsák Tivadar: Az erdő haszna

méter (kb. 800 kg) fából 160 kg szén lesz. A fiatalabb szénégetők havonta átlag 100 mázsa, az idősebbek 70—90 mázsa szenet tudnak kiégetni folyamatos munkával. Az égetés időtartama és a munkarend a boksák nagyságától és számától, illetve a szénégetők számától és korától függ. A 72 éves Szilágyi János egyedül, a 67 éves Szabó Lajos a feleségével dolgozik. Amíg az egyik boksa ég, a következőt rakják, így lehet folyamatosan égetni. A 28 éves Ofeltáler Jánosnak 4 szénhelye van a Nagydélsáron. 1980-ban költözött ide, akkor három kész szénhely volt itt, ő készítette el a negyediket. Felesége napközben segít neki. Egyszerre egy mile ég, a többit rakja, illetve előkészíti. De előfordult már, hogy egyszerre három is égett. Kb. 40—70 köbméteres boksákat rak. Nagyságától függően kb. egy hétig tart a berakás, 10-14 napig ég és 3-4 nap a bontás. Mészégetés: Répáshután a mészégetésnek is nagy hagyományai vannak.

18 A falu határában egyaránt megtalálható a munkához szükséges mészkő (vapena skala) és a fa. A répáshutaiak elsősorban a diósgyőri uradalom vagy a szilvásváradi Pallavicini uradalom részére égettek meszet részért (felébe, harmadába), de saját maguk számára is dolgoztak. A legarchaikusabb és a 19. század közepéig általános munkaszervezeti forma volt Répáshután, hogy a mészégető (vapnar maga dolgozott családi segítséggel, és csak rendkívüli alkalmakkor vett igénybe napszámos- vagy kölcsönmunkát. Sokkal termelékenyebb volt a csapatban végzett munka, s ez a munkaszervezeti forma az 1950-es évek elejéig fennállott. Leggyakrabban 3—4 ember dolgozott együtt és a társulás alapja a rokonság, cimboraság. Előfordult, hogy más munkára, pl. szénégetésre társult csapat vállalkozott mészégetésre. A csapat tagjai közösen fedezték a költségeket és a hasznot is egyenlően osztották el. Csapatmunkában égettek részért az uradalmaknak, munkabérért a bérlőknek és önállóan is a mészért. A munka irányítója a majszter, akit néha gazdának is neveznek. Az 1950-es évektől a mészégetés iparengedélyhez kötött. A mészégető adózik, a követ és a fát az erdészettől vásárolja, a meszet maga értékesíti. A családi segítségen kívül napszámosokat fogad a kemence berakásához.

19 1981-ben már csak két mészégető kisiparos dolgozott Répáshután, és ekkor szűnt meg az állami erdészet részére történő mészégetés. A mészégetés ideje tavasztól őszig tart. Voltak olyan mészégetők, akik a téli hónapokban a szénégetésre álltak át. Az égetés Répáshután is az általános Bükk hegységbeli gyakorlatnak megfelelően mészgödörben (vapenica) történik. A gödör helyét a fa és a kő közelsége szabta meg. 1945 előtt az uradalom erdésze kijelölte a területet, ahol a mészégető kivághatta a fát. A gödröt a közelben ásták meg. Addig égettek egy helyen, amíg a fa elegendő volt (egy-két alkalom), majd tovább vándoroltak, s ott új gödröt ástak. A két világháború közötti években a mészégetők már inkább vállalták a fa és kő szállításával járó munkát és költséget, de egy gödörben több évig is égettek. A gödröt lejtős helyre ásták, mert a szája alsó részének 1—2 méterrel alacsonyabban kell feküdni, mint a gödör hátsó peremének. Ujabban a szintkülönbséget terméskő felépítménnyel pótolják. 18. A Bükk hegység mészégetőinek munkáját és életmódját részletesen feldolgozta Bakó Ferenc (BAKÓ F 1951.; BAKÓ F. 1963.; BAKÓ F. 1968.; BAKÓ F. 1969.) Répáshutára vonatkozó adatait saját gyűjtéssel egészítettem ki. 19. 1949-ben 20-40 forint között volt a napszámbér, 1979-ben 250 Ft. Vö.: BAKÓ F. 1963. 297315. 87