Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

kerül rá. Vittek magukkal vaslábast is, abban készítették el. Félliteres bögrébe (findzsa) kész rántást tettek, benne a szükséges mennyiségben paprika és hagyma is. A sót külön kis vászonzacskóba tették be. Vittek még magukkal üvegben tejet, olykor pálinkát, zsírt, túrót, burgonyát, hagymát, egy gömbölyű kenyeret. Ruhaneműt nem vittek, csak akkor, ha nem tudtak hét végén hazamenni. Borotvafelszerelésre sem volt szükségük: otthon borotváltoztak hét végén. Az idősebbek között voltak olyanok is, akik beérték a kéthetenkénti borotválkozással. A rongypokróc (pokróc) nélkülözhetetlen része volt felszerelésüknek, félkörben körülkötötték kívülről a tarisznyára. Nem hagyták ki a tűzcsiholó acélt sem (Ocelka, csaholó). Ha ,,nagy volt a pakk", a slogár csak egy fejszét vitt magával, meg az elmaradhatatlan kijanyt. Ilyenkor a nehéz vaséket is otthon hagyta azzal, hogy legközelebb magával viszi. A fejsze vasát leverte nyeléről, rongyba csavarva tette be a tarisznyába. A fűrészt összehajtogatva a tarisznya tetejére rakták foggal felfelé, vagy ugyanígy nyakban szállították. A fabunkót is leszedték nyeléről, feje a tarisznyába került, nyele a járást könnyítő bot lett útban a kitermelendő erdő felé. Az 1950-es évekig az alapvető munkaszervezeti forma a döntőpár volt. Rendszerint családtagok vagy rokonok, jóbarátok dolgoztak egy párban. Egymást cimboráknak nevezték. Ritkán választottak új munkatársat, gyakran 10-15 évig is együtt dolgoztak. Előfordult, elsősorban az 1940-es évek végéig, hogy a slogár vagy a vapnyár (mészégető) cimborája a felesége volt. Szénégetésben ma is gyakran munkatárs a család többi felnőtt tagja, különösen a feleség. Elsősorban anyagi oka volt ennek. A cimborák egész keresete a családé lett, a mész- és szénégetésé is. Amikor kint dolgozott az erdőben a feleség is (nyáron, kora ősszel), magával vitte kisgyermekét. Ha még nem volt gyermeke, kidöntöttek egy-két fát, hazament ellátni a jószágot, megfőzni, majd amennyiben nem messze folyt a fakitermelés, indult vissza dolgozni. Addig már „cimborája" legallyazta a kidöntött fákat, előkészítette a további közös munkát. Ha voltak már gyermekeik, „eljátszottak ott a fű közt. Este meg hazacipelni a hátamon, a másikat meg ölbe." így napról napra 5—6 m

3 fát fűrészelt fel a férj-feleség döntőpár. A fakitermelés elsősorban télen folyt a múltban. 30°-os hidegben is dolgozni kellett. Jó munkások voltak a múltban is a répáshutaiak. Megkérdezték tőlük a cserépfalusiak; miből vannak, mert „... úgy dolgoznak, mint az ördögök." Szélesebb és lazább munkaszervezeti forma a banda. Ha idegenbe, tehát távolabbra mentek dolgozni, akkor az egy helységből jövők ugyanahhoz a bandához tartoztak. Ez így volt több bükki barkó községben is. A bandagazda tárgyalt a munkaadóval, ő állapodott meg vele, megszervezte a helybeliekből álló munkacsapatot, gondoskodott ugyanakkor a bandáról, védte érdekeit, megszervezte a szálláshely kialakítását, gondoskodott arról, hogy a vállalt kötelezettségeknek eleget tegyen a munkacsapat. Mindenki a maga munkaeszközével dolgozott az 1940-es évek végéig, sokan még azután is. Nem kellett Répáshután kidobolni a munkalehetőségek hírét, tudták hová, mikor, mennyi ember kell, ha a közelben az erdészet szervezte. Az erdész vagy az erdőőr szólt egyébként és az emberek egymással közölték a hírt. A bandán belül párban dolgoztak a répáshutaiak is. A kereseti lehetőségekről így beszélnek: „80 fillérért vágtunk egy méter fát a pengős világban. Le is közelítettük. Ha ötven pengőt kerestem egy hónapban, ez nagyon jó volt. Amit a feleségem keresett, abból törlesztettük a kölcsönt." Az 1920-as években úgy, hogy 71