Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás
a feleség volt a férje munkatársa, amikor fuvarozással, fakitermeléssel és különösen hosszú esőzések idején — mészégetéssel is foglalkozott, olyan házat épített, ami egy nagy szobából, konyhából, kamrából, istállóból állt. ilyen körülmények között élő és így dolgozó helybeliek maximálisan ennyire vihették. A fokozatosan gépesített állami erdőgazdálkodással összefüggésben jelent meg és vált általánossá új munkaszervezeti forma országosan, a Bükkben is: a brigád. Az 1940-es évek végétől terjedt el, létszáma több körülménytől függ: más a termelő (fakitermelő) brigádé, (attól függően is, hogy milyen szintű a gépesítése, milyen gyártmányú gépfűrészt és közelítőeszközt használnak, más az erdőművelő brigádé). Ezért 6 8 vagy 4 tagúak a brigádok az utóbbi negyven évben. Ezek közül a 4 tagú termelőbrigád folytatja elsősorban az ölfavágó elődök hagyományait az erdőmunkában. Ebben a brigádvezető végzi gépfűrészével a fadöntést, egyben a. gallyazást és részben a darabolást. Afogatos és a segédfogatos egy-egy lóval lehúzatja (leközelíti) a faanyagot a közbülső rakodóig, ahol a sarangoló tovább végzi a darabolást, vagyis a megadott méretekre történő elszabdalást ugyancsak gépfűrésszel. Az ő feladata a megadott méretű farakás, vagyis sarang összeállítása is. Az ún. kosztoló nem brigádtag, ő a vállalat megbízottja, aki arról gondoskodik, hogy a készített faválaszték szabványméretű legyen. Manapság az erdészeti szakközépiskola végzős vagy végzett növendéke. A korábbi erdőmunkások, pontosabban slogárok, ölfavágók kora hajnalban kezdték a munkát és kilenc óra körül reggeliztek. Szalonnát sütöttek vagy burgonyát tettek a tűzbe, megcsepegtették szalonnazsírral. Ha nem volt szalonna, zsíroskenyeret ettek hagymával vagy anélkül. Pálinkát kora reggel ritkán és akkor is keveset ittak. Nyáron kedvelték a gombasütést lapos kövön, azaz a sült gombát, melyet nyársra szúrt szalonnával megcsepegtettek. Délben ebédeltek, de este volt a fő étkezésük. Akkor jobban ráértek főzni. Ma otthon ebédelnek kora délután, amennyiben a közelben dolgoznak. Az 1940-es évek vége előtt, naponta kivitték a közelbe az asszonyok az ebédet. Ekkoriban ezek voltak a kedvélt ételek: gúnárnyak, kukoricakása tejjel és lekvárral, lebbencsleves. A távolban dolgozók ezeket maguk készítették, úgy, hogy a kunyhólakótársak egyike főzött, a többiek helyette is dolgoztak. Gyakran 2-3 pár főzött együtt. Este leves is volt, bab vagy lebbencs. Hetenként egyszer, szerdán, csütörtökön, vagy ha nagyon messze dolgozott a férj, szombaton felkereste őt felesége. (Azért hét közben, mert hacsak nem dolgozott egy napi járó földnél messzebbre, hét végére hazament.) Az ölfavágók feleségei vittek férjeiknek ennivalót és tisztát. Füles kosárba rakták. Babot, nudlit túróval, kalácsot, szalonnát, ha volt, füstölt húst. Tiszta abroszba (obruszek) kötötték a kosarat és a hátukon vitték. Reggel indultak csoportosan, akkor, amikor már megfejtek. Szilvásváradig vagy akár Hangonyig is elgyalogoltak télen is. „Még feküdtünk is a hóba' úgy elfáradtunk" — emlékeznek az idős asszonyok. ' Vizet nyáron is nehéz találni a Bükkben, télen még nehezebb ivó- és főzővízhez jutni. Ilyenkor kis vályút készítettek, egyik végét szabadon hagyva havat tettek rá a kunyhóban. A tűz mellett elolvadt és lecsorgott. Tavasszal fanedvet ittak elég gyakran. Megcsapolták a jávorfákat, valamint a juhar- és nyírfákat. Fúróval, vagy ha ez nem volt kéznél, baltával megvagdalták két oldalról a kiszemelt fát, hogy „innen is, onnan is csepegjen." Mindjárt megtelt a kis odu, innen leszívták belül üres csalánszárral. Főztek is 72
