Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Niedermüller Péter: Kalendáris szokások

hanem gatyamadzagot vagy férfigatyát kellett a leánynak a párnája alá tenni, s csak ebben az esetben álmodta meg jövendő sorsát. A férj személyével kapcsolatos jóslások közül a legismertebb az ólomöntés (olovu) szokása volt. A felmelegített ólmot hirtelen hideg vízbe öntötték, s a megmerevedő formából próbáltak következtetni jövedőbelijük foglalkozására. A különböző szokásleírásokból jól tudjuk, hogy az említett cselekmények, s ezek változatai Európa-szerte ismertek és elterjedtek voltak. Ezeknek a párhuzamoknak a felmutatásánál számunkra fontosabb annak hangsúlyozása, hogy egyes, az alföldi szlovákok körében, illetve szlovák területeken kedvelt „férjjósló napoknak" (pl. Tamás nap)

5 Répáshután semmiféle nyomát sem találtam. Általában figyelemre méltó, hogy a közösség ezeket a szokásokat a század első évtizede óta nem gyakorolja; vagy legalábbis csak egyéni kezdeményezésnek tartotta. Ez a megállapítás nyilvánvalóan kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy a szerelmi jóslások rendszere Répáshután közel sem mutatott olyan rétegzettséget, mint a környező területeken (pl. palócok, Zempléni-hegyvidék stb.). De a szlovák területről származó anyag is gazdagabbnak, összetettebbnek látszik. A szerelmi jóslásoknak ez a viszonylagos egyszerűsége mindenképpen jellemző az adott közösségre, és egyértelmű összefüggésben áll a közösség sajátos életmódjával. A két világháború közötti időben terjedt el intenzívebb formában a Mikulás-járás (MikulaS) szokása. A faluból eljáró fuvarosok valamikor a század első évtizedeiben honosíthatták meg ezt — a városokban látott — cselekményt. A mai hatvan-hetven évesek emlékezete szerint a szokáshoz régebben nem kapcsolódott ajándékosztás. Valamelyik fiatalabb férfi felöltözött, kifordított bundát vagy bekecset vett magára, kezében virgácsot vagy valami botot fogott, és így ijesztgette a kisebb gyermekeket. Régebben a rokonságon belül több családhoz is elment a Mikulás. Ilyenkor be sem ment a házba, csak megállt az ablak alatt, megveregette az üveget vagy az ajtót, lármázott, kiabált. Az ajándékosztás abban az időben kapcsolódott a cselekményhez, amikor a Mikulás már a szobába is bemehetett. Korábban diót, almát, süteményt, kalácsot ajándékozott a gyerekeknek. Az ajándékozás mai formái azonban csak az utóbbi tíz-húsz évben terjedtek el. A mai Mikulás nagy kosárban viszi a szülők által előre átadott ajándékot, s inkább dicséri, jutalmazza a gyermekeket, mint ijesztgeti őket. Ezek a cselekmények éppen olyan jellegtelenek, mint a magyarországi Miklós napi szokások általában. S noha nincsenek monografikus ismereteink a magyar, illetve a kelet-európai Miklós napi szokásokat illetően, annyit mégis megállapíthatunk, hogy a Mikulás-járásnak jelentősebb népi (azaz paraszti) hagyományai nem voltak e területeken.

6 Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy a Miklós-kultusz és a hozzá kapcsolódó Mikulás-járás elsősorban a városi polgárság szokása volt, s csak korlátozott mértékben terjedt el a falusi közösségekben. Ez a folyamat Répáshután konkrét formában ragadható meg, mivel több adatközlő is említette, hogy először valamelyik városban (Miskolcon, Debrecenben stb.) látott Mikulást vagy hallott a szo5. A magyarországi szlovákokhoz vö. ZATKO R. 1973. 74.; KRUPA A. é. n. 41-43.; MANGA J. 1974. 36. További szlovák adatok Ceskoslovenska Vlastiveda, III. 573.; STRÁNSKÁ D. 1936. 277.; HORVÁTHOVÁ E. 1972a. 207-208. Ld. még MANGA J. 1968. 25-28.; NIEDERMÜLLER P. 1981. 6. A legtöbb adatot még BÁLINT S. 1977.

1. 27-51. közli. Vö. még DÖMÖTÖR T. 1964. 199. 315