Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Krupa András: Születési és házassági szokások
A család terhét, a gyerek nevelését, a ház körüli munkát, s hozzá még a férjük munkájának a kisegítését is el kellett végezniük. És a kevésből is el kellett látni a soktagú családot. Ezért mondták: Jedna matka musí mať taki velki Sure, že všicku psotu zakrije. (Egy anyának olyan nagy kötője kell hogy legyen, mely minden rosszat betakar.) A lányok egészen napjainkig viszonylag korán mentek férjhez Répáshután. Adatközlőink közül legtöbben tizenhét éves korukig váltak asszonnyá. Általában 16—17-18 évesen mentek férjhez. Šicke se za mladi vidali. Ja som mala Sesnac roki aj pul. (Mind fiatalon ment férjhez. Én tizenhat és fél éves voltam.) A legények kivárták a katonai éveket, s csak leszerelésük után nősültek. De ha úgy vélte a fiú, hogy esetleg nem várja meg őt a lány, a bevonulása előtt erőszakolta ki az esküvőt.... vzali ho za vojaka, a on potom mi pokoj nedal, že on se žeňi, on se žeňi, bo ja ňebuďen čekaťza ňim. Keď bi mi bulo tak fontot bivalo, že vidaťse... Čo som mala robiť? len som se vídala. (... felvették katonának, s ő azután nem hagyott békét, hogy ő nősül, ő nősül, mert én nem fogok rá várni.. . mintha oly fontos lett volna, hogy férjhez menjek ...! De mit tehettem? Csak férjhez mentem.) Akkor is a katonaévek előtt nősült a legény, ha a lány „úgy" lett, s el kellett vennie. A legények zöme 20-21-22-23-24 évesen nősült. Sokszor azért házasodott később, idősebb korban, mert szegény volt:... se nemal aňi ožeňft, aj hudobní, aj čo. (... nősülni sem tudott, mert szegény volt, meg mi.) Egyik adatközlőnk apósa 24 éves korában akart nősülni, de az anyja nem engedte, mert nem tudott neki venni vőlegényruhát. A fiú kocsmában kért rá kölcsönt, amit azután alig tudott letörleszteni. A párválasztásban a viszonylag azonos gazdasági szinten levő családok körében kevesebb szerepet játszott a vagyoni helyzet, bár számon tartották, és a házasulandó legény szülei figyelték, hogy melyik lánynak van háza, földje, jószága. Ilyenkor a szülők választottak, s házasították össze a fiatalokat. Buli aj take, čo rodiča bi buli spodovali do kopí, aj zvedlo se aj tu tak. (Volt olyan is, hogy a szülők kívánták egy tető alá hozni a fiatalokat, itt is megtörtént ilyen.) Ha a lány elmúlt húszéves, már megszólták a faluban: Ta už bi se mohla vídať. Už je v rokoh. Netreba nikomu, ňema se vídať. (Már férjhez mehetne. Már benne van az években. Senkinek sem kell, nem tud férjhez menni.) Kezdték vénlánynak (stará ďevka) tekinteni. Az adatközlők szerint a faluban nem volt vénlány. Úgy látszik, hogy a közösség ereje olyan erős volt, hogy húszéves korig a legtöbb lány férjhez menetelét „biztosítani" tudta. Ha előfordult, hogy valamilyen okból már vénlány sorba lépett, ugyanúgy öltözködött, mint a többi lány, csak a haját kötötte kontyba. De előbb-utóbb férjhez ment, leginkább özvegyember, agglegény vette el. Ilyenkor a jövendőbeli idősebb férfi korára és nemi erejére célozva gunyoros megjegyzéseket kapott: Poveďa, Že ta jama fíeviskla, do keriho ma ona skočiť. (Azt mondják, hogy az a gödör nem száradt ki, amelyikbe bele kell ugrania.) A legény agglegénynek (starí parobek, aglegéh) számított, ha elérte a 28-29. évet. A család, a rokonság őt is erőteljesen biztatta a nősülésre: No, aj ten bi sa bul oženiť, bo je už dosťv rokoh! (No, ő is megnősülhetne, hiszen benne van az években!) Mivel a község elzártan élt a Bükk völgyében, a hegyekben szenet, meszet égető, ölfát vágó szomszédos falubeli férfiakkal igen ritkán találkozhattak a répáshutai lányok. 279
