Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Michal Markuš: Táplálkozás

sű magyar községekből csere útján szerezték be. Igen sokszor került az asztalra az üzletekből vásárolt árpából készített árpakása (krupy) is. Manapság a legszívesebben és leggyakrabban fogyasztott kásaétel a rajs vagy rizsa, amit már különben a századforduló éveiből is ismernek. Leginkább tejben főzve, cukorral meghintve, olykor ezt is olvasztott vajjal ízesítve fogyasztják. A kása rituális ételnek számított. A régi lakodalmakon mint utolsó ételt tették fel a vendégek elé, ezzel adták tudomására a násznépnek, hogy a lakodalomnak vége van. Igen tanulságos, hogy a rizskását is kétféle technikával tudták készíteni, ugyanúgy, mint azt a kukoricakása esetében is láthattuk. Egy serpenyőbe (šerpenka) vagy lábasba (rajnica) tejet öntöttek, majd rizskását szórtak bele. Tetejét fahéjjal is megszórták. Az így előkészített edényt tartalmával együtt betolták a jól kifutott kemencébe. (Ma már sokszor csak a tűzhely sütőjébe.) Itt a rizskása a kemence vagy a sütő melegében megsült. Az így sütött kását a fiatalabb asszonyok rizskochnak nevezik. Az idősebb asszonyok inkább kása formájában főzik és adják fel az asztalra. Tálaláskor a sült rizskochot sziruppal is szokták édesíteni. (A répáshutai gyerekek egyik legkedveltebb étele. A répáshutai óvoda konyháján hetenként többször is főzik.) (Itt kellene még megemlékezni az úgynevezett „gancá"-ról is, erről azonban majd a főtt tészták során lesz szó.) Ami a répáshutaiak kenyerét illeti, arról nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy azt mind a múltban, mind a jelenben is mindig nagy tiszteletben tartották és szívesen fogyasztották. Sokszor egy-egy levágott karéjt csak úgy magában ették-harapdálták. Teljesen jogos volt a környékbeli szlovák falvakban alkotott vélemény, mely szerint a „répásiak sok kenyeret esznek". A kenyér egykori és jelenkori népszerűségét az is bizonyítja, hogy az erdőn dolgozó férfiak, szénégetők a száraz kenyeret nem dobják el, hanem a tűzön, nyársra húzva megpirítják. Az így pirított kenyérhez legszívesebben szintén nyársra húzott gombát fogyasztanak. Az így pirított kenyeret és gombát ma is kitűnő vacsorának tartják. A kenyérnek azért is volt ilyen becsülete, mert ha ínséges esztendők következtek be, olyankor liszthiány miatt nagyon takarékoskodni kellett a kenyérfélékkel. Ilyen ínséges években a kenyérliszthez különböző nyersanyagokat kellett pótolni. Az ilyen kenyérpótló lepény féléket (chleboviny) a répáshutai szlovákok laskának (lokša), tocsniknak vagy lángosoknak (lángoše} nevezték. A répáshutai laska vagy szlovákul lokša eredetileg rozslisztből (vízzel és sóval) laposra gyúrt kovásztalan tészta volt, amit régebben a kemencében, újabban már zárt tűzhely (Sparhet) vas platniján sütöttek meg. ínséges esztendőkben főtt krumplival szaporították tésztáját, s az így gyúrt lepényt krumplis laskának vagy gyúrt krumplis lepénynek (krumpirové lokSe, pomágané krumplovniky) nevezték. Ezt a krumplival szaporított változatot az erdőn dolgozó férfiak is szívesen fogyasztották. Ezek számára az asszonyok ilyen laskákat előre megsütötték, majd apróbb darabokra összetördelték és vászonzacskóba tették, így vitték magukkal az erdőre. A répáshutai laskának effajta fogyasztását szintén laska néven ismerték (ismerik ma is) a szomszédos magyar és palóc községekben is.

12 SCHWALM EDIT a palóc konyha jellegzetes ételének minősíti.

13 Kinn az erdőn a 12. SCHWALM E. 1973-74. 316. 13. SCHWALM E. 1972. 305. 207