Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Michal Markuš: Táplálkozás

favágók a megsült laskát forró vízzel leöntötték, ettől a tészta megpuhult, majd hagymás zsírral, túróval, bryndzával megszórták és jóízűen elfogyasztották. A nyelvtudomány megállapítása szerint a magyar laska és a szlovák lokša minden bizonnyal valamelyik északitörök nyelvből került a szlávokhoz és a magyar nyelvbe valamelyik szomszédos szláv néptörzs (szlovák, ukrán) közvetítésével juthatott el.

14 A másik ilyen kenyérpótló ételnek kell minősítenünk a tocsnit is (točne).'

s Ezt is szükségeledelek közé sorolhatjuk. Készítése igen egyszerű. A lehámozott krumplit nyersen megreszelték, adtak hozzá egy kevés rozslisztet, zsírban pörkölt vöröshagymát, sót, törött borsot, majd az egészet egy vastepsibe tették és a kemencében vagy zárt tűzhely sütőjében (rúra) megsütötték. A répáshutai szlovákok közlése szerint a tocsni a krumpliásás elmaradhatatlan étele volt. Frissen, főként vacsorára, minden családban jóízűen fogyasztották, A tocsnit Szlovákiában zemiaková baba vagy haruľa néven ismerik és fogyasztják. Ismeretes ez az elnevezés (točne) Nyugat-Szlovákiában is. (Főleg egykori üveghuták övezetében.) A cseh UlehlováTilschová a toč elnevezés alatt szintén mint nyers krumpliból készített ínségeledelt közli Csehországból.

17 Igen valószínűnek tartjuk, hogy a tocsni az egykori cseh-morva üveghutás munkáscsaládok révén honosodott meg Répáshután és Miskolc környékén. Manapság már ezek a nyers krumpliból készített lepényes ételek egyre ritkábbak a répáshutaiak konyháján. Helyüket inkább a kelesztett kenyértésztából sütött lángosok (lángoše) foglalják el. Korábban a szokásos kenyérsütés alkalmából csak laposra nyújtva, csupaszon sütötték. Sütés után szalonnazsírral finomították az ízét. E kenyérlepény elnevezése világosan elárulja, hogy a magyar konyháról került át a répáshutaiakhoz. Az idősebb gazdasszonyok közlése szerint a századforduló éveiben a lángos tésztájára valamilyen kását (pl. kölest vagy krumplikását, rizsát), más helyeken frissen készített tehéntúrót (kravský syr) kentek rá és ezzel a kenyérpótló lángos átkerült a kalácsok kategóriájába. A lángosokról elmondhatjuk, hogy a szlovák-magyar nyelvhatáron (kb. Losonctól [Lučenec] keletre egész Dél-Zemplénig) mindenütt igen népszerű ételek sorába tartozott. A répáshutai óvoda konyháján csaknem minden héten palacsintasütőn sütik (tízóraira vagy uzsonnára) az ott tartózkodó gyermekek számára. (Salgótarjánban. Losoncon, Rozsnyón az így sütött lángosokat a talponállóbüfékben attraktív ételekként árulják.) Ami a répáshutai kenyérsütés technikáját illeti, az idősebb nemzedék véleménye szerint azonos volt a szomszédos falvakéval. Voltak szűkös évek, amikor igen sokszor árpa- és kukoricakenyéren éltek. Az itt sütött kenyerek súlya átlagban 5-6 kg-ot tett ki. Véleményük szerint a legjobb kenyeret Mezőkövesden tudták megsütni. Itt a matyó gazdasszonyok búzalisztből sütötték a kenyeret. Az Alföld felé lejáró répáshutai szlovák fuvarosok visszafelé jövet sokszor megálltak Mezőkövesden és ha volt pénzük, megrakták a szekerüket mezőkövesdi fehér kenyérrel. Hazaérve a kenyereket eladták. Répásiaknak nagyon ízlett a mezőkövesdi búzakenyér. Az itteni rozskenyér kelesztéséhez korábban saját maguk készítette párt, későbben a tekenő faláról lekapart tésztát (vykyska) hasz14. KNIĽZSA I. 1955.

1. 307.; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. 1970. 726. 15. Magyar néprajzi lexikon I. 1977. 391. 16. Pohorellá, Garam-völgye, Ugróc-völgye. Továbbá: ŠPANKO V. 1965. 87. 17. ULEHLOVÁ-TILSCHOVÁ M. 1945. 531. 208