Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Szabó Lajos: A halászat emlékei Taktaszadán

hogy az elejivel együtt köti meg az ember, egybe van szabva. Az ele jibe vót a nagy versike, a farába vót a kis versike és ezt kikötöttük oda, ahova bevezetett a szárnya. Így ment be a hal a versébe. És akkor, mikor ez megvót kötve, akkor mink mán előre a kávákat meghajtogattuk, ugy állt minekünk egy hónapig, két hónapig, mer akkor nem rúgott vissza frissibe, könnyebb vót a versébe behúzni a kávát. Akkor osztán felkáváztuk, a versikét kikötöztük. Mikor ez rendbe vót, akkor osztán a szárnyát vezettük be a versébe. A szárnyat pedig elfogyasztottuk négy szemre, hogy olyanforma széles vót a fogyasztása, mint a nagy versikének a lyukja, hogy minékünk az egyforma elvágólag /pontosan passzoló/ legyen és a szárnyát két zsinegre kihúztuk és kifeszítettük. Mer a szárnya vót huszonkét szem széles, huszonhat szem széles, vagy harminc szem széles. A versétől fügött, mer mi csináltunk versét csekélyebb helyre és csináltunk mélyebb helyre is. És akkor csináltunk egy szárnykarót belehúztuk, összeadtuk, ugy, hogy a szárnyának egy kis buggyanása legyen, mer a buggyanás azér kellett, hogyha esetleg a hal neki is ment, nem vette olyan hamar észre, hogy ott akadálya van, mintha feszes vót. Ha feszes vót, akkor mingyár észrevette és eltért, de ha buggyanó ja vót, akkor kereskedett mindenütt és addig ólálkodott ott a szárnya körül, hogy bevezette a versébe." /Csonka J./. "Mikor készen lett a verse, az egész felett kávázva, akkor kátránnyal bekátrányoztuk, másképp nem tartott csak öt-hat hónapig, igy pedig eltartott nyóc hónapig, vagy egy évig. /Iván J./. A versét a vizbe a farkaróval és a szárnykarókkal erősítették le a talajba és a gondozására ügyeltek: "minden harmadik