Viga Gyula szerk.: Néprajzi dolgozatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből : válogatás az önkéntes néprajzi gyűjtők pályamunkáiból (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 12. Miskolc, 1965)

Vass Tibor: Az ózdi vasgyár munkásainak táplálkozási szokásaihoz

kát ugy készítették, hogy a füzéren szárított, megtört, vagy megőrölt paprikát megszitálva vegyítették össze a sóval. Ez volt a "paprikás só". Hogy a tarisznyát vállra akaszthassák, bőrből készült kantárral látták el. A kantárszíját gyakran szépmüvü nagy fényes sárgarézcsat fogta össze, amely egyben dísze is volt a bőr oldaltarisznyának. A zsákvászon hátizsák főleg a távolabbi falvakból bejárók és a hetenként egyszer hazajáró, Ózdon kvártélyozó dolgozók nélkülözhetetlen eszköze. A vászon oldaltarisznyákhoz hasonlóan ezt is a család egyik nőtagja készítette házivászonból és általában kék szinre festették. Varrtak egy vállszélességü hosszúkás vászonzsákot, felső szélétől 4-5 cm-re egy lyuksort készítettek 8-10 cm-es lyuktávolságokkal. Ebbe spárgát, vagy vászoncsikot húztak, melyekkel a zsák száját összehúzva, megkötve lehetett azt lezárni. Majd háton hordhatóság végett vállkantárral látták el, ami vászonból, vagy bőrből is készült. Voltak, akik egyszerűbben oldották meg a kantározást. Egy erősebb, hosszabb zsineggel, összefogva a hátizsák száját, azt bekötötték, mint általában a buzászsákot. A hátizsák két alsó csücskébe l-l gömbölyű követ tettek és a zsineg két végével a kövek fölött egyegy kötést csináltak és kész volt a kantár. A kövek biztosították, hogy a zsák alsó sarkairól a kötés ne tudjon lecsúszni. A sürü pépes ételek szállítására gyakran használták a különböző egy, másfél, illetve két liter űrtartalmú, két füllel, domború fedővel ellátott zománcos ételhordót. Ezeket nevezték a Hódos- és a Hangony völgyében rátón

ak, a Bükköntuliak dinernek. A különböző színű, belül fehérre zománcozott étel-274-