Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)

Nádasi Éva: A búcsújárás szokásai Mogyoróskán

misét is tartottak. Ezután magukhoz vették a vezérkeresztet, a lobogókat, a Máriaszobrot, s elindultak. A pap nem ment velük. Általában a falu határáig kísérte ki őket, ahol megáldotta, s útjára bocsátotta a csapatot. A menetben elöl a fiúk, lányok felváltva vitték a vezérkeresztet, utánuk a hosszú fehérruhás, kibontott hajú Mária-lányok következtek a Mária-szoborral, amit csak közeli búcsúhelyekre és az otthoni körmenetben hordtak. Mögöttük mentek a gyerekek, a férfiak, végül az asszonyok. A processziót az előimádkozó vagy a diktáló vezette, aki általában egy imádkozni, énekelni jól tudó idős asszony vagy öregember volt. Mogyoróskán - mint már említettem — leginkább a Rózsafüzér Társulat vezetői, a bokoranyák voltak az előimádkozók, de a társaság tagjai is, attól függően, „mikor ki vette rá magát". Ez nem volt állandó tisztség, egy rátermett diktáló azonban egész életében vezethetett processziót. A búcsúvezetésért nem járt anyagi juttatás, inkább egyfajta erkölcsi elismerést jelentett. A diktáló irányította, fegyelmezte a csapatot, s fejből előre mondta az imádságokat, az énekeket. Az úton végig imádkoztak, énekeltek, minden útmenti keresztnél megálltak, ahol térdepelve közösen imádságba kezdtek. Időnként 15-20 percet pihentek, s ha megéheztek, ettek is. Ilyenkor a vezérkeresztet és a zászlókat egy kerítéshez támasztották, vagy a földre tették.

8 Az útbaeső falvakban mindig harangoztak a ,.processzió elé". A falusiak, különösen a gyerekek már lestek a búcsúsokat, szaladtak jelenteni, hogy harangozni kell. A menet énekelve egy rövid imádságra betért a templomba is. Gyakran előfordult, hogy a falvakban - ahonnan nem volt processzió többen csatlakoztak hozzájuk. Ebben az esetben a búcsúvezető beleegyezését kellett kérniük. A városokban is harangzúgással fogadták a búcsúmenetet. Ilyenkor a csapat a város szélén összerendeződött, hosszú éneklésbe kezdve, fegyelmezetten haladt át a városon. Útközben, ha processzióval találkoztak, üdvözlésképpen háromszor meghajtották a keresztet, majd egymás mögé rendeződve folytatták útjukat. A búcsúhelyhez közeledve egyre több processzióval találkoztak, és sokszor 10-15 processzió is énekelt ..egymás ellen". Havalaki búcsúmenettel találkozott, le kellett vennie kalapját, s térdepelve megvárnia, míg elhaladnak mellette. Megérkezéskor a hívek rögtön a templomhoz mentek, azt megkerülték, majd térden csúszva közelítették meg. Ma már ez nem szokás, mert a reformzsinat óta az állás lett a tiszteletadás jelképe. Imádkozás után szétszéledtek, ki nézelődni, ki Máriához vagy a szentekhez könyörögni. A nagy mise végeztével indultak is haza. Ha nagy búcsúra mentek - Pócsra, Monokra, Szentkútra - egészen más volt a helyzet. Először is néhány nappal korábban kellett indulniuk: Monokra, Szentkútra egy nappal. Pócsra pedig 2 3 nappal a búcsú előtt. A szentkúti búcsúba zempléni és abaúji falvakból is zarándokoltak. Zemplénből pl. Góncrusz káról. Vilmányból. Fonyból, Árkáról, a Hutákból stb. szintén sokan jártak: Mogyoróskáról azonban csak néhányan, ezek többsége is csak esetlegesen ment el. Szentkútra processzióval soha nem jártak. Mátraverebély'vg, vonattal utaztak, onnan pedig más processziókhoz csatlakozva gyalog mentek a kegyhelyig. (Az 50-es évektől az állomástól busszal utaznak Szentkútig.) Általában délutánra vagy estére érkeztek meg. Az éjszakát a 8. Ezen a vidéken, ellentétben a dél-alföldi szokásokkal kör alakban soha nem rakták le. és így a keresztnek és a zászlóknak gonoszűző funkciójuk sem volt. Vö. BÁLINT Sándor. 1939. 199. 324