Szabadfalvi József szerk.: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 10. Miskolc, 1965)
Hoppál Mihály: Népi gyógyítás
s valószínűleg a középkori törvények utalása a kutaknál tett áldozatokra szintén ennek az emlékét őrzi. Ami külön érdekes az abaújszántói kúttal kapcsolatban az, hogy 1976-ban, amikor újra fényképezni akartam az „áldozatként" otthagyott rongyokat, már egyet sem lehetett találni. A régiek elenyésztek az időjárástól, újakat pedig úgy látszik már nem tettek a vízért járók. Ritka alkalom, hogy ennyire pontosan észleljük egy szokás - s vele együtt a hiedelem — elhalását. Visszatérve a fürdőzéshez, a fürdő készítéséről elmondták, hogy a fürdővíznek jó forrónak kell lennie. Egy archaikus vízmelegítési módot is találtam Zemplén keleti részében: a szénaporból és kannamosó fűből készített fürdőt úgy melegítették fel, hogy a vízbe forró vasakat dobtak (Vilyvitány) vagy forró téglákkal tartották melegen a fürdő vizét (Füzérkomlós). Miután megfelelő számú adattal rendelkezünk a zempléni nép által használt fürdőkre vonatkozóan elmondhatjuk, hogy a legfontosabb magyarázata elterjedtségüknek, hogy a közösség feltételezi a gyógyerőt, hisz a hagyományos tudásban. Nagyon szépen megmutatkozott az adatok csoportosításakor, hogy 1. mágikus összetevőkből fürdőt pedig a reumatikus végtag vagy egyéb derékfájdalmakra készítették. Míg a „mágikus" fürdőnél elsősorban irracionális elemek együttes felhasználása és a fürdőknek, mint mindenfajta bajtól való megszabadító erőnek felhasználása jellemző, pedig a derékfájdalmaknál a szénapor jótékony hatásán túl a meleg közlés volt a fontos, vagyis a természetes fizikai hatás. „Párgolás" - Egy másik adat szintén megerősíti feltevésünket, hogy régebben általános volt a forró vassal való vízmelegítés: Gibárton tüzes vasat dobtak a vízbe és az így keletkezett gőzzel „párgolták" a beteget. Itt említést kell tennünk a vashoz, illetve a kovácsokhoz fűződő mágikus elképzelések szerepéről, ami ha áttételesen is, de valószínűleg szerepet kapott ebben a gyógyító szokásban. Közvetve erre utal, hogy Baskón a reumások kovács troszkát dobtak a forró vízbe, leborították magukat és belehelték a gőzt. Kamilla vagy egyszerű meleg víz vagy szénamurva (Boldogkőváralja) párájával kezelik a torokfájást. Tölcsért tettek a gőzölgő edény fölé és azon keresztül szívták fel a párát, hogy a fejfájás megszűnjön (Füzérradvány). Ezenkívül még fület és szemet is párolgattak kamillával (Tornyosnémeti, Pusztafalu). A párgolást Zemplénben csak a fej (szem, torok, fül) hűléses megbetegedéseinél használták. A borogatást, valamint a gyógynövények teának való elkészítését, mint a gyógyhatású növények leggyakoribb elkészítési módját most nem tárgyaljuk, mert ott az egyes növények kémiai hatása a fontos, nem pedig a hőnek gőzformában való felhasználása és hatása. Hideg, meleg hatásokon alapuló gyógymódok. Ezek mind a legegyszerűbb gyakorlati tapasztaláson alapulnak. A gyűjtésekkor a kérdésekre adott válaszok végsőkig leegyszerűsödött nyelvi megformálásából éreztük, hogy az empirikus elem dominál a hagyománynak ebben a részében. A fájdalmat a meleg vagy hideg tárgy érintkezése enyhíti a megfelelő testrésszel, és ebben semmiféle mágikus elem nem játszik lényeges szerepet. (Meg kell jegyezni, hogy a fürdés és a párolgás bizonyos mértékig termális gyógymódnak is számít.) Fogfájáskor mohát kell forró vízbe áztatni, majd kicsavarva az arcra tették borogatásnak. — Torokfájásra sót melegítenek, kis zacskóban helyezték a beteg torkára. — Fülbe melegített szenteltvizet öntenek (Kishuta). Hasfájáskor pedig melegített tárgyakat (fedő, tégla) helyeztek a betegre. — Támadásra — ez a kelésnek egy fajtája — hagymát pirítottak és ráborították a sebre, itt azzal, hogy a forrón égő gennyes i
