Bodgál Ferenc szerk.: Borsod megye népi hagyományai: néprajzi gyűjtők és szakkörök válogatott anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 4. Miskolc, 1965)
Parasztsors – Munkássors - Koós Imre: Önéletrajz
- 15 sietni kell, csak ide-oda csapnak a kapával. A friss földet rádobják a kapálatlanra, a kivágott dudvát az élőre. Én is ugy csináltam, és többé nem maradtam el a kapálásban. A kapálás után jött a répa egyelés. Azt otthon nem is láttam, nem hogy csináltam volna. Ezt megint tanulni kellett, és természetes, hogy az első napokban abban is elmaradtam. Nem egyedül voltam kezdő summás, de mégis egyedül voltam, aki elmaradt mert a többieknek mindnek volt ott hozzátartozója, aki segitett neki, de nekem nem volt senkim. Megint csak aszembe jutott akaratom ellenére is az árvaságom és sirtam, ahol nem láttak. A summásgazda lánya volt a vizhordónk. Az ő feladata volt a szalonnasütéshez nyársakról gondoskodni. Hogy a gazda elnézőbb legyen irántam, a vasárnapi pihenőidőm ^lentős részét arra használtam fel, hogy elmentem nyársakat vágni a gazda lánya helyett. Ezt a munkámat a gazda időnként egy-egy félliter borral honorálta. Volt egy ráckevei asszony, aki gyümölcsöt és bort hozott vasárnaponként egy egylovas kocsin és az áruit pénzért vagy lisztért, ősszel kukoricáért is adta. Miután valamennyire belejöttem az egyelésbe is, lényegesen könynyebben tellett az időm. Volt ugyan némi súrlódásom az urasági pallérral, mert a nyelvjárásukból nem mindent értettem meg. Egy alkalommal a csemetekertben kapáltunk, amikor azt mondta. - Egyre te gyerek, a^tán hozzál az áléból egy vékát. Mivel az álét már ismertem, igy gyorsan mentem, hogy panasz ne legyen rám. Igen ám. De én áléban egyetlen vékát sem találtam, - hanem vagy öt-hat kétfülü kerek vesszőkosár volt ott. Vissza mentem üres kézzel és jelentettem. - Gazda ur! Én nem találok ott egy vékát sem, csak kosarak vannak. Erre talán azt gondolta, hogy gúnyolódok vele, hozzám dobta a botját és rám orditott. - Hát az, az anyád palóc úristenét! Menj rögtön és hozz egyet! - Nálunk ugyanis a fából készült harminc literes edényt nevezték vékának, amivel igen gyakran még abban az i-
