Lajos Árpád: Borsodi fonó (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 3. Miskolc, 1965)

«* 3^5 *» A fonó

| a közös dalolgatás legállandóbb fészke, igen alkalmas volt drámai, megkapó események, vagy legalábbis érdekes helyzetek közös nótázás keretében való dramatizálására* A dramatizálás^ megjelenítés, legközvetlenebb eszközzel voltak« párbeszédes dalolás, egyéni előadás, a közösség leiró, elbeszélő, vagy hangulat aláfestő együttdalolása* Volt némi szerepe a mimikának is* Az egyes feltűnőbb balladai helyzeteket tagiejtésekkel, vagy kisebb jelenetek rögtönzésével játszották meg« A balladaelőadás legnagyobb alkalmát a fonóház teljes tagságának együttléte teremtette meg« Ez az együttlét biztosította legjobban a balladáéiőadás szereposztását, - gondolva elsősorban a komoly balladákra* - Daloltak a lányok szűkebb körben, egymás közt is balladákat, olyanféléket, melyek inkább rájuk tartoztak /vigballadák a perec-sütő lányról, a felkontyolt nővérről/, de Széket a teljes„együttlét alkalmával is előadták, ha lányok-legények szerepelni akartak egymás előtt« A fonóházi fiatalság érdeklődési körét kutatva, a visszaérniékezők vallomásaiból megállapítható volt, hogy a balladaelőadás sok témát ölelt fel* Népszerű, komoly balladai témák volt aki legénybe sszu a fonóban, legénybosszu halálratánc oltat ás sal, anyai bosszú a megesett lányon, anyaiátok a dacból férjhezment lányon, megölt legény eltemetése« szerelemből anyagyilkosságba esett legény, betyártragédia, gyermekgyilkos leányanya, megcsalt lány átka a hűtlen legényen* Yigballadatipusokj a feleségén zsarnokoskodó férj, libapásztorlány szerelmé a csinytevő legényke iránt, "Egyszer egy királyf 1**. • *, sütő lány, férjhezmenő nővérek~tréfás balladája, pipa— dohány ballada»