Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

Jankó félrecsapta a kalapját, s ott fütyörészett a kazlak közt, mint akinek a lgjobb dolga van a világon. Odamegy hozzá a király, s azt mondja: — No szolgám, Holló Jankó, látom, megtetted, amit rádbíztam. Most már semmi dolgod, ehetsz-ihatsz egész nap, hanem este jöjj be megint hozzám. Bemegy Jankó este a királyhoz, s azt mondja neki: — Édes szolgám, Jankó, egyéb dolgod nem lesz, eredj le a kastély elé, ott sétálgat este mind a három lányom, vigyázz rájuk. De ha meg nem őrzöd őket, halál fia vagy. Lement hát Jankó a kastély elé, leült ott a kapu aljába a földre, úgy vigyázott a három királykisasszonyra. Egyszer ahogy ott ül, hogy-hogy nem, annyira elbágyadt, hogy ültőhelyibe elszunnyadt, a három lány meg elrepült holló képiben. Jankó mikor felérez álmából, látja, hogy a három királykisasszonynak hűlt helyi. Nagy búsulásnak adja magát, s ott toprong

4 a kastély előtt, mit csináljon. Egyszercsak eszibe jut valami. Eléveszi a hollók sípját, megfújja. Hát uramfia, egybe ollyan zúgás esik a levegőben, mint mikor az őszi szél végigzúg az erdőn. Odanéz, hát látja, hogy egy nagy csapat holló közeledik. — Mi bajod van, édes gazdánk? — kérdik a hollók. — Hej! nagy az én bajom — feleli Jankó —, a király rámbízta mind a három lányát, hogy ügyeljek rájuk. De hogy ím a kapu aljában egy kicsit elszunnyadtam, mind a három eltűnt. — Sohse búsulj te ezért, — így vigasztalják Jankót —, az elébb láttunk három hollót erről a tájról fölrepülni, s egenyest

5 a holdvilág felé vették út jókat, majd előkeressük őket. Akkor megszólal az a holló, akitől Jankó a sípot kapta: — Mondtam Jankó, jótét fejibe jót várj! Ülj fel a hátamra, aztán menünk. Itt van három kötőfék, jól fogd a kezedbe. Felült hát Jankó a holló hátára, s mentek messze, messze, fel egész a holdvilágig. Azt megkerülték, hát ott ült mind a három a holdvilág hátánnál. Arra a hollócsapat közrefogta a holló képibe bújt három királykisasszonyt. Jankó egy-egy kötőféket a fejükbe vágott, s úgy szálltak le a kastély udvarára, mint a pacsirta madár. Ott a három holló egybe lánynyá változott. Harmadik nap este megint hívatja a király Jankót: — Hallod-e szolgám, kerítsd te elő nekem azt az aranygyűrűt, aki ma az ujjamról leperdült, s a tengerbe esett, mert ha nem, a halál fia vagy. Itten Jankó látta, hogy ez már több kettőnél, leballagott hát a tenger partjára. De mitévő legyen, hogy kerítse ő elé az aranygyűrűt. Egyet gondolt. Elévette a halacska sípját, belefújt. Arra a sok hal csak úgy ömlött a tenger szélibe. Kérdik oszt Jankótól: — Mi bajod van, édes gazdánk? 4. töpreng 5. egyenesen 261