Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)

• A lány szívesen vállalta Zöldlevélt, a kutyáknak meg még egy tehenet is levágatott vacsorára. Zöldlevél aztán, ahogy ott ülnek az asztalnál, kérdezgetőgyik erről is, arról is a lánytól, utoljára kérdi, hogy merre, hun van az édesapja, Barbarlyus király? — Az én apám — úgy mondja a lány — nagy búbánatba van. Hét esztendeje már, hogy a Sínai hegyre jár sírni, meg vadászni. Ha meg hazajön, akkor meg ebbe a koporsóba fekszik éccakára. Ma is oda volt egész álló nap, de most már nemsokára gyün, úgy vélem. Zöldlevél, hogy ím szörnyen szerette volna tudni, az öreg Barbarlyus király miért jár a Sínai hegyre, rávette a lányt, hogy faggassa ki az édesapját. Ügyis volt. Mihent az öreg hazatér, a lány fogtomra veszi. Arra az öreg így felel a lányának: — Ne szomoríts édes lányom, mert egybe meghalok. De ha már anynyira szeretnéd tudni, elmondom. — Egyszer hét esztendővel ezelőtt, a Sínai hegyen lőttem egy nyulat, aztán hogy este lett, egy gyertyánfa alatt tüzet raktam s nyárson süttem a nyulat vacsorára. Ahogy sütöm, egyszercsak valaki lekiált a fáról: Jaj, be fázom!... Jaj be fázom! — Felnézek, hát egy csúf, vén boszorkány ott kuppaszkodik a fán. — Eb az anyád, gyere le melegedj, ha fázol! — kiáltom neki. — De nem merek ám a kutyáidtól — így mondja arra a vén banya —, hanem van ott a gallyon egy arany szálvessző, verd meg avval előbb a kutyáidat, akkor lemének. — Hát én szerencsétlen, ahogy megütteim a sok szép kopóim, vizslám, mind egybe kővé vált. Akkor a banya leugrott a fáról, nekem esett, földhöz vágott, a szívemet kivágta, s egy nagy kő alá rejtette. Ezért járok én édes lányom a Sínai hegyre sírni meg vadászni. — Avval a király nagy könnyezve befeküdt a koporsóba, kiadta a lelkit. Zöldlevél a szomszéd szobából, ahun éjszakára ágyaztak neki, a kulcslyukon keresztül mindent végighallgatott, oszt reggel, mihentségesen felérzett, felnyergelte a lovát, elment a Sínai hegyre. ö is ammód szerint lőtt egy nyulat, este meg ott sütögette egy nagy topolyafa tövibe. A vén banya megint ott termett a fán, s jajgatott, hogy fázik. Zöldlevél biztatta, hogy jöjjön le. De a boszorkány nemi akart addig, míg Zöldlevél is meg nem veri a három kutyáját, a farkast, medvét, oroszlánt az arany szálvesszővel. No jó, Zöldlevél úgy tett, mintha megverte volna, a kutyák szépen meglapultak. Arra a banya leugrik a tűz mellé, egyenesen neki Zöldlevélnek, hogy megtépi, de ennek se kellett több, derékon ragadta a boszorkányt. Földhöz ütte, a három kutya meg tépte, szaggatta, ahol érte. — Jaj! Zöldlevél, hadd meg az életem! — rimánkodott a vén banya. — Meghagyom, ha eléadod a Barbarlyus király szívét. Elé is adta, ott volt egy nagy lapos kö alá dugva. Aztán elmondta Zöldlevélnek azt is, hogy csak vigye magával az arany szálvesszőt is, mert 249