Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 2. Miskolc, 1965)
szobalány, mind leszökött a királyi kastélybul, még a szakácsok is megugrottak, hogy a lakodalmas népet lássák. Nem maradt otthon egyéb senki, csak a király kissebbik lánya (hogy miért, ő tudja!), meg az a hőbölygős kis Miklós, akinek a főszakács a lelkire kötte, hogy ápolja a tüzet, a leves ki ne fussék, a kutyák pegyid e ne hordják a pecsenyét. Hát bizony Király kis Miklósnak több se kellett, örőt, hogy egyszer így magára maradhatott. Régen látta már a kis táltos lovát, no meg a hamuban is elunta már a heverést, kiment hát a kastély udvarára. Elévette az ezüst zablát, megrázta, arra a kis táltos egybe ott termett, őmaga meg fajin aranyos vitézzé változott. — Mit parancsolsz édes gazdám kis Miklós? — Nem egyebet, édes lovam, magam vagyok itthon, hát szeretnék egy kicsit a kastély udvarán lovagolni, eluntam már a sok heverést. — Hacsak ez kell édes gazdám, ülj rám, oszt menjünk. Felült hát Király kis Miklós a táltos hátára, körüly nyargalták az udvart kétszer is, háromszor is. A király kissebbik lánya kinéz az ablakon, hogy gyün-e már a lakzis nép, hát csak elcsodálkozik, mikor látja, hogy micsoda kedvire való szép szál vitéz lovagol ott lenn az udvaron. Azt hitte, valami elkésett királyfi. Egybe leszalad hát az arany garádicson, hogy majd útba igazítja, merre menjen a templomba. Ahogy a lány leér az arany lépcsőn, egybe odasúgja a táltos Király kis Miklósnak: — No édes gazdám, itt a király kissebbik lánya, most beszélj vele, ha akarsz. Odarúgtat hát Király kis Miklós a lovával. — Adj' Isten, felséges királykisasszony! — Fogadj Isten jó vitéz, mi járatban vagy erre? — Nem egyébért, országot, világot látni indultam el otthonról. Messzi földről jövök, a szerecsenyek országábul, ahon a nap felkel. — Oszt összevissza hazudozott hetet havat, hogy így, hogy úgy, neki még ma tovább kell menni. — No ha tovább — így mondja a király lánya, eredj Isten hírivei, de ha erre vezet utad, térj be hozzánk, szívesen látlak. Nesze itt van a gyémántos gyűrűm 1 , arról rád ismerek. Király kis Miklós megköszönte a gyűrűt, ujjára húzta. De hogy im a nagy lovaglástól nagyon el volt melegedve, fogta Miklós a keszkenőjét, megtörlötte a homlokát, a királykisasszony meg egybe észreveszi, hogy valami szemőcs ott barnállik a Miklós homlokán. — No, gondolta magában, ha nem a gyűrűmről, de erről rád ismerek, akármikor is vetődöl erre. Király kis Miklós elbúcsúzott a lánytól, megsarkantyúzta a lovát, s úgy kipattant a kastély kapuján, mint a szikra. A kapun kivel elkerült a táltos lovacska a kastély túlsó oldalára, ott Miklós leszállott a nyeregből, a zablát kivette a ló szájából, zsebregyugta, arra a ló eltűnt, őmaga meg újból rongyos gyerekké vált, a százrétű pacalt a fejibe nyomta, oszt besettenkedett a konyhára. Hanem a konyhán nagy baj volt: a leves kifutott, a tűz elaludt, a 219
