Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 57. (Miskolc, 2018)
Tanulmányok Miskolc várostörténetéből - Bodovics Éva: Város a Szinva két partján. Miskolc és a természetes vizek kapcsolata
58 В о do vies Eva épületeket választotta el az élet profán színterétől. Korszakunkban sem volt ez másként, habár a város vallási sokszínűségének köszönhetően máshol is létrejöttek szakrális „központok”. A vízrajz nagyban befolyásolta Miskolc szerkezetét, az utcák, terek, házhelyek elrendezését. Mind a Szinva, mind pedig a Pece kisebb-nagyobb részekre szabdalta fel a várost, melyek között az összeköttetést a patakokat átszelő állandó és ideiglenes átkelőhelyek (hidak, pallók) biztosították. A Szinva ágai és a malomárkok több szigetet is közrefogtak, ahol elsősorban a vizet nagyobb intenzitással használók laktak.1 Jellegzetes, ahogyan a vízrajznak megfelelően a házhelyeket kiosztották: a telkek eleje az utca, végük pedig a patakok felé nézett. A lakóépület az utcafronton állt, s ezt követték a patak irányába - értékben csökkenő sorrendben — a melléképületek. Ez az elrendezés több szempontból is hasznos volt. Egyrészt megkönnyítette a telek végében elhelyezkedő kert locsolását és az állatok itatását, fürdetését (pl. disznók, lovak), amelyeknek az óljai szintén a vízhez közel, a lakóépülettől távol kerültek, nem utolsósorban a kellemeden szag miatt is. Másrészt áradás esetén a jelentősebb értékű épületek és az ott lévő ingóságok nagyobb biztonságban voltak a patakoktól távolabb és sokszor magasabban is fekvő telekrészen. Ha korábbi időszakokban volt is arra példa, hogy a lakosság foglalkozás és/vagy státusz alapján lakóhely szerint is elkülönült, azaz bizonyos foglalkozást űzők a város egy bizonyos részét lakták, ez a 19. század második felében már nem jellemző. Az 1880-as népszámlálás2 adatait felhasználva azt láthatjuk, hogy nagyfokú foglalkozásbeli, s ily módon státuszbeli keveredés jellemzi a várost, ugyanakkor vannak olyan területek vagy utcák, amelyeket egy-egy foglalkozási csoport dominál — de nem kizárólagos módon. A nagy vízhasználó iparágak gyakorlói természetesen igyekeztek minél közelebb kerülni a Szinvához, de minthogy a patak keresztülfolyt a településen, így egyenletesen elosztva, elsősorban a vízfolyás mentén alakították ki iparűzésük helyét (lakóhelyük lehetett máshol is). A szegregációt az is nehezítette, hogy a lakhatásra alkalmas terület viszonylag szűkösnek volt mondható, mivel Miskolc egy keskeny völgyben fekszik. így a különféle foglalkozásokat űzők vegyesen, egymáshoz közel voltak kénytelenek kialakítani 1 A város Diósgyőr felőli (felső) végén elhelyezkedő sziget Hunyad utca felőli részét hívták Vargaszögnek, utalva egykori lakóikra (Gyulai 1998,120). 2 MNL BAZMLIV. 1905/j. 1. köt. A kutatás során a forrás digitalizált változatát használtuk. munka- és/vagy lakhelyüket. A szűkösség azonban azt is eredményezte, hogy a távolság a lakóhely és a munkavégzés helye között nem volt jelentősnek mondható, ily módon például egy földműves, akinek földje(i) a város határában volt(ak), akár a város kereskedelmi központjában is élhetett, ahonnan naponta felkereshette birtokát. Az is érdekes jelenség, hogy a gazdagabb és szegényebb lakosság által preferált helyek kialakulásában a folyóvizekhez való közelség — úgy tűnik — nem volt lényeges szempont. Azt várnánk, hogy a tehetősebbek igyekeztek volna magukat távol tartani az árvízveszélyes részektől, átengedve ezeket a szegényebbeknek. De nem ez volt a helyzet. Az Urak utcája (ma Petőfi Sándor utca), amelynek elnevezése is utal arra, hogy itt hagyományosan magasabb társadalmi presztízsű (többnyire értelmiségi) foglalkozást űzők éltek, a Szinva közvetlen közelében, azzal párhuzamosan feküdt, s ezáltal ki volt téve az áradások veszélyének. Nem sokkal lejjebb a Szinva mentén — ugyancsak a vízhez közel — immáron a kisiparosok házai sorakoztak. A státuszbeli különbség tehát nem a lakóhely elhelyezkedésében mutatkozott meg, hanem annak építőanyagában. Míg a módosabbak megengedhették maguknak, hogy lakóépületeiket kőből és/vagy téglából építsék és zsindellyel vagy cseréppel fedjék, addig a szegényebbek kénytelenek voltak beérni a paticsfalú, nádtetős hajlékkal. Természetesen ez utóbbiakban sokkal nagyobb kárt tehettek az áradások. Mindazonáltal voltak olyan helyek a városban, különösen a Pece mentén, amelyeket a többség igyekezett nagy ívben elkerülni. Ilyen volt például a beszédes nevű Rozmaring utca (egykor a Megyeház mellett lévő utca a mai Szent Erzsébet sétány helyén), ahol a Pecéből terjedő bűzt a bordélyházak (kéjtanyák) lakóin és vendégein kívül más nem nagyon viselte el. Annak ellenére, hogy a két patak sűrűn behálózta, s ezáltal kisebb-nagyobb részekre szabdalta a várost, éles határt valójában nem jelentett: a lakosság pallókkal megoldotta az elvágott részek összeköttetését. Előfordult, hogy a Szinva Fő utca (Piac utca, ma Széchenyi utca) felőli részén lévő üzletet egy palló kötötte össze a patak túlsó oldalán lévő raktárral. A működést és ádáthatóságot megkönnyítendő, több esetben is felosztották a város területét, s a területek közötti (egyik) határvonalat gyakorta a Szinva jelentette. így történt a városnegyedek kijelölésénél vagy a szüreti beosztás3 esetében is. 3 A szüret idejét az egybehívott szőlőbirtokosok és hegybírók állapították meg. Két részben történt a szüret: az alsó, Szinván túli, vagyis a déli hegyeken, és a Szinván inneni, vagyis az északi hegyeken. MNL BAZML IV. 1905/c. 4994/1879.
