Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 55. (Miskolc, 2016)
Történettudomány - Bodnár Krisztina: Dókus László végrendelete
188 Bodnár Krisztián és tisztviselőként aktívan részt vett a közéletben (a reformkorban első alispánként, majd országgyűlési követként befolyásolta Zemplén vármegye sorsát, az 1830-as évek közepétől pedig kormányzati pozíciókat betöltve a szabadságharc leverése után az eperjesi kerületi főtörvényszék elnöki tisztségébe emelkedett fel, vagyis kevéssé szokványos köznemesi karriert futott be, nem mellesleg az 1830-as évek elején a kormányzat besúgójaként is tevékenykedett),* 2 másrészt pedig a család tekintélyének és vagyonának megnövelésében is tekintélyes szerepet játszott. Oldalági leszármazottai között van főispán és múzeumalapító, de a református egyházban is országos jelentőségű pozíciókat töltöttek be egyes családtagok a 20. század elején. Jóllehet Dókus László végrendelete önmagában véve kevésbé érdekes dokumentum, úgy vélem, a fenti szempontok olyan kontextust teremtenek, amelyben ez az okirat sem lesz minden történeti érdek nélküli, azaz egy olyan személyiség utolsó akarata ismerhető meg, akinek a családja a helyi és az országos politikai elitbe való beágyazódás megalapozását köszönhette. Dolgozatomban arra keresek választ, hogy milyen életpálya olvasható ki egy meglehetősen magasra emelkedett benepossessionatus testamentumából (egyáltalán kiolvasható-e), hogyan ábrázolta önmagát a végrendelkező, személyes vagy inkább jogi aktusként fogta-e fel a testáló egy ilyen okirat elkészítését, kiket és milyen sorrendben vett bele a dokumentumba, milyen vagyonnal és összeköttetésekkel rendelkezett. Dókus László 1858-ban készült végrendelete (májusban írta vagy irattattá meg, és júliusban halt meg) ugyanakkor visszatükrözheti a történetírás azon megállapítását is, miszerint „a köznemesség egy vékony rétege tehetős nagybirtokosként, egy másik, számbelileg kiterjedtebb része, fokozatosan konszolidálódó középbirtokosként a kormányzat besúgója volt, és bár motivációit nem ismerjük, feltételezhető, hogy a megye egyik legtehetősebb családjának sarjaként — édesapja is másfél évtizedig volt Zemplén megye tiszti ügyésze, majd főügyésze - nem (vagy nem elsősorban) anyagi ellenszolgáltatásokért cserébe hajtotta végre e feladatát. 2 Ld. később részletesebben. Az 1835 februárjában megtartott tisztújításon Dókust ismét első alispánná választották, az országgyűlési követi megbízatásáról pedig lemondott. Innen került át 1836 nyarán a Királyi Táblához, valószínűleg korábbi „szolgálatait” hálálta meg így a kormányzat. Ebben szerepe lehetett többek között Majláth Antal egykori zempléni főispánnak (aki ekkoriban udvari kancellár, és aki az 1830-es évek elején Reviczky Ádám akkori kancellárral állt összeköttetésben, Dókus besúgói karrierjét is egyengetve), de annak is, hogy az 1832—36. évi országgyűlés során Dókusról készült titkosszolgálati jelentések az udvar számára kedvezően nyilatkoztak ténykedéséről. Pályájának rövid összefoglalásai: VÁLYI 1858, 21-22; PÁLMÁNY 2011, 885-886.; OLÁH 2013. vághatott neki a kapitalista korszaknak” (SZABAD 1979, 586). De Dókus személye azért is lehet fontos, mert rajta keresztül olyan érdekes társadalomtörténeti adalékokra is rátalálhatunk, amelyek árnyalhatják a Tisza vidéki ellenzéki protestáns köznemességről kialakult sztereotip képet, éppen az említett személy aulikus ténykedése következtében. Mindezeken túlmenően pedig — úgy vélem — időnként talán a megszokottnál is szubjektívabb emberi hang is kicsendül ebből a végrendeletből, ami segíthet a jellem megrajzolásában. Azt viszont hozzá kell tennünk, hogy az efféle okirat (legalábbis elvben) meglehetősen kötött formájú, nem mellesleg pedig gyakran részt vettek a megírásában szakemberek — jogászok — is, ami egyrészt azt sejtethetné, hogy ezáltal kevésbé van jelen a végrendelkező a testamentumban, másrészt viszont jelen esetben éppen egy jogi végzettségű testálóval van dolgunk, ami valószínűleg nem elhanyagolható szempont. Annak érdekében azonban, hogy a tanulmányban szereplő végrendeletből következtetéseket vonhassunk le, célszerűnek tartom néhány mondatban felvázolni a család, illetve a megszerzett vagyon gyarapításának a történetét, majd pedig a végrendelkező pályájáról ejtek szót. Amint azt már fentebb említettem, Dókus Lászlót szoros szálak fűzték Zemplénhez és azon belül Sátoraljaújhelyhez. Maga a família eredetileg Békés megyéből származott, amint erre a csabacsüdi előnév is következtetni enged (bár leginkább csabai formában használták), az onnan a 16. században elszármazott I. Mihály szerzett nemességet (1572), az Abaúj vármegyei Regécen volt várkatona, majd a nemeslevelet 1656-ban hirdették ki Zemplén megyében is (MAGYAR... 1905, 188; KOMPORDAY 2002, 153-161). Elsősorban katonáskodással foglalkoztak, illetve III. Mihály II. Rákóczi Ferenc udvarbírája volt (KOMPORDAY 2002, 154), tehát ezt az időszakot lehet a politikában való részvétel első időpontjának tartani. Az ezt követő bő egy évszázadból azonban nem maradtak fenn nyomai annak, hogy a család bármelyik tagja bármiféle jelentősebb közéleti-politikai funkciót látott volna el, egészen az 1790-es évek elejéig, amikor is Dókus I. József, László édesapja tiszti ügyész lett. Komporday Levente szerint III. Mihály fia, I. Zsigmond költözött át Sárospatakról Ujhelybe (KOMPORDAY 2002, 154), de ennek ellentmond egy 1636-os szőlőbirtok-vásárlási újhelyi oklevél, amely Zsigmond dédapját, Imrét „Városunkban lakozónak” írja. Ismereteim szerint ez az első adat a család e városbeli birtoklására vonatkozóan (legalábbis a családi gazdasági és birtokjogi iratok első darabja ez az okirat); ekkor adták el „Dókus Imrének Feleségének RamocsayMargit
