Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896-1989) 427 A HAZAI TERMELÉSPOLITIKA Az 1930—1940-es évek fordulóján IHRIG Károly megállapítja, hogy „a gazdaságpolitika (feladata) nemzeti érdekből a mezőgazdaságból élők helyzetének a termelési hozam emelésén túlmenő javítása is (amennyiben erre saját erejéből nem képes) [...] az államnak közbe kell lépnie más termelési ágak megterhelésével, sőt esetleg az egész nemzeti gazdaság termelékenységének rovására is” (IHRIG 1941,185,188). E kérdéskörben a mezőgazdaság elsődleges figyelmet érdemel. Az állami beavatkozásnak szerepe Magyarországon a 19. század utolsó harmadában vált időszerűvé. Hiszen a kapitalista termelés kibontakozásával állandóan visszatérő válságok fordultak elő, a sorozatban ismétlődő eladósodások, a földtehermentesítések, továbbá a mezőgazdasági népesség alacsony életszínvonala és a gazdálkodásának szakmai háttere. Ez utóbbi érvényesült a szakember- képzés terén is, hiszen „a múlt század [19. sz.] végéig a termelési technikai ismeretek oktatásán volt a hangsúly, az ökonómiai ismeretek oktatása pedig aránylag kisebb szerepet játszott” (MATTYASOVSZKY 1935,14). A 20. század első harmadában megváltozott a tendencia, az ökonómiai tárgyaknak (üzemtan, becsléstan, számvitel, statisztika, agrárpolitika) a korábbiakhoz képest jóval nagyobb szerep jutott. REICHENBACH, B. az agronómiát technikai (növénytermesztéstan, állattenyésztéstan, mezőgazdasági ipartechnológia, stb.) és ökonómiai (mezőgazdasági üzem berendezése, -szervezése, -kezelése, becsléstan, számtartás) területre osztotta (REICHENBACH 1930, 7—8). Az agrárpolitika tágabb kört foglal magába, mint a termeléspolitika, mivel a termőföld, a munka, a mezőgazdasági szervezkedés, a gazdálkodást óvó és előmozdító intézkedések, valamint a fogyasztás és értékesítés területét foglalja magába (MATTYASOVSZKY 1927, 7-13). A termeléspolitika — a szántóföldi növénytermesztést kiemelve — a szakigazgatás és a mezőgazdasági szerveződések révén a „modern állami élet azon öntudatos tevékenysége, amely a mezőgazdaság növénytermesztésének befolyásolására irányul” (BITTER A 1937, 4—5). A termeléspolitika a hozamok mennyiségi és minőségi növelésére törekszik, a jövedelmezőség javulásának határáig. Termelési szabályok és előírások, az értékesítés és árpolitika, valamint a mezőgazdasági üzemek támogatása révén az intenzív termelés irányába tereli — esetünkben — a szántóföldi gazdálkodást. A növénytermesztési politika Magyarországon, mint önálló tudományterület 7 A szerző köszönetét mond Kerpely Kálmánnak, mint mesterének, akinek tudományos, oktatói pályája Debrecenben bontakozott ki (BITTERA 1937, 3). az 1930-as években kezdett kibontakozni. Rosszallását fejezte ki BITTERA Miklós (1887-1947) - a két világháború közötti évtizedek egyik jelentős agrárszakembere —, mivel az agrár-felsőoktatás tantárgyai között nem szerepelt. Ugyanakkor az állattenyésztés terén már 1925-ben az oktatott tárgyak közé tartozott — állattenyésztési politika címen — KONKOLY-THEGE Sándor jóvoltából, aki ennek a tudományterületnek a hazai megteremtője volt.8 BITTERA elfogadta CZETTLER Jenő véleményét, miszerint „[...] a mezőgazdálkodás reformjánál elsősorban azoknak a nehézségeknek és hiányoknak megszüntetésére kell törekedni, amelyek az összes gazdák intenzív termelésének akadályai, s ezek között első a klimatikus és talajviszonyokból fakadó nehézségek leküzdése” (BITTERA 1937, 5). Ezeknek a megoldása az agrár-, illetve termeléspolitikára hárul. A 19. század végén, a korabeli mezőgazdaság helyzetét elemezve, RUBINEK Gyula írja:9 az országban a naturál gazdálkodásról a pénzgazdálkodásra való „hirtelen” áttérés a gazdálkodókat készületlenül érte, különösen a kis- és középbirtokosokat. A drága hitelek eladósodásba torkolltak. Noha a földbirtok szabad forgalmúvá vált, az eladósodás és a középbirtok elaprózódása miatt a középbirtok alsó határa lejjebb került. A korlátolt forgalmú birtokok aránya a 19. század végén 34,56%-ot tett ki. A középbirtok aránya (100-5000 kát. hold) 10-11% között mozgott. A magas arányú korlátolt forgalmú birtok komoly akadályt jelentett a középbirtok megerősödésében, ami úgy politikailag, mint gazdaságilag elfogadhatatlan volt. A probléma súlyát felismerve, az akkori FM miniszter, Bethlen András, az ún. farmrendszer, a hosszú bérletek lehetőségével kívánt élni, ezzel segítve elő a középbirtok arányának bővülését. A miniszter egy bérlő réteget szándékozott teremteni, végső soron földtulajdon nélkül. Amíg ez a megoldás járadékfizetéssel járt, tulajdon nélkül, addig a járadékbirtok egy meghatározott időtartamú összeg fizetése után tulajdonszerzést eredményezett. RUBINEK véleménye szerint ez kizárólag egy kísérletnek tekinthető. Ugyanakkor fontos mozzanat volt — a termeléspolitikát is befolyásolva —, hogy elsőként foglalkozott a földművelési tárca a középbirtokos réteggel, elismerve a mezőgazdasági szakértelem „feltétlen és kizárólagos szükségességét”, mint a farmrendszer alapfeltételét. 8 Lásd ehhez: FÜR-PINTÉR 1988, 210-213, ÚJ MAGYAR 2002, 1062-1063, KONKOLY-THEGE 1920, (1948). 9 Köztelek. Budapest, 1893, 714-716.
