Csengeri Piroska - Tóth Arnold (szerk.): A Herman Ottó Múzeum évkönyve 54. (Miskolc, 2015)
Történettudomány - Surányi Béla: A hazai növénytermesztési politika egy évszázada (1896–1989)
428 Surányi Béla Hasonló kérdéssel foglalkozott DEININGER Imre: A magyar mezőgazdaság bajai és javaslatok ezeknek orvoslására10 című tanulmányában, jelezvén a 20. századelő hazai mezőgazdaságának súlyos problémáit. DEININGER a hazai termeléspolitika hiányára, alacsony hatékonyságára mutatott rá, nehezményezve, hogy a magyar mezőgazdaság nem fejlődik, a trágyázás elmaradása miatt visszaesnek a terméshozamok. Ennek ellentéteként fejlődést mutatnak a külföldi tulajdonban lévő birtokok, a tőkeerős bérlemények és mezőgazdasági vállalkozások. A hazai nagybirtok zömének felszerelése hiányos, különösen a kötött birtokok esetében. A haszonbérietek nagy része rövid lejáratú. Egyre csökken a középbirtok aránya. Ami a terméseredményeket illeti, a búza hazai hozama a dán és a holland átlag felét teszi ki. Az egyoldalú szemtermelés a magyar mezőgazdaság egyik legnagyobb problémája, amihez társul a tőkehiány. A tanyás gazdálkodás mellőzi a talaj táperő-visszapótlást. Tévhitként él a mezőgazdasági berkekben, hogy „minden magyar ember született gazda”. A korabeli vélekedésben a gyakorlati gazda megnevezés a szakismeret nélküli gazdálkodót jelentette. Az egyházi birtokok — noha jelentős termőfölddel rendelkeztek - gazdálkodása sem ütötte meg a kívánt szintet. A haszonbérietek ügye is megoldatlan kérdésként terhelte a hazai agráriumot. Az öntözés terén sem történt előrelépés. A „dry farming” kevés eséllyel kecsegtetett az öntözés kiváltására, hiszen a vízrendezés csak az első lépés volt a korszerű szántóföldi növénytermesztés meghonosításában. A számtartásra alig helyeztek súlyt. Még a mezőhegyesi uradalomban sem tudták megmondani minden kétséget kizáróan az 10 Köptelek. Budapest, 1912,94—95. A kiegyezés utáni korszak hazai mezőgazdaságának helyzetét foglalta össze LOHERER 1913. A sikeres gazdálkodáshoz a szaktudáson és szorgalmon kívül meghatározó szerep jut a befektetéseknek, a többtermelést biztosító tőkének. Serényi Béla FM miniszter - 1910—1913 között és 1918-ban — kiadta a többtermelés jelszavát a hazai agráriumban. A szerző a magyar mezőgazdaság elmaradottságát a hitel, a beruházás és az üzemi tőke hiányában látja. Az ipar egyoldalú pénzügyi támogatása helyett a mezőgazdasági termelést kellene jobban támogatni, a mezőgazdasági és termelési hitelek okszerű liberális emelésével és fejlesztésével. Amint Nyugat-Európában a 20. század elején az egyes kormányok a mezőgazdaságnak speciális kedvezményeket, pénzügyi támogatást adtak, ez Magyarországon is szükségessé vált. Ezen túlmenően a termelés szervezésnek és értékesítésnek a színvonalát is emelni szükséges. Az országban hiányzott a pénzgazdálkodási „kultúra”. A Károlyi Sándor-féle törekvések nagyon lassan vertek gyökeret a hazai gazdatársadalomban, noha Nyugaton elfogadott tényként érvényesült az a felismerés, hogy a szövetkezeti termelés és a szövetkezeti hitel mennyire biztosítja a tőke és kereskedelem érdekeivel a többtermelést. Löherer Andor az OMGE és a Magyar Gazdaszövetség igazgatótanácsának volt a tagja. egyes termények önköltségét. DEININGER véleménye szerint „törvényre van szükség, mely az erdőtörvény módjára a mezőgazdaságot oltalmába venné, mert a tulajdonjog sem jogosíthatja a tulajdonost arra, hogy földjét tönkre tegye (ugyanakkor) üzemterv bemutatására kell kötelezni a kötött birtok haszonélvezőjét”. A szerző figyelmen kívül hagyta, hogy Magyarországon nem volt mezőgazdasági érdekképviselet, szervezett mezőgazdasági igazgatás, hiányoztak a mezőgazdasági kamarák. Már az első világháborús időszakot megelőzően felbukkant a magyar mezőgazdaságban a többtermelés, mint gazdálkodási vezérelv.11 Ez a kérdés túlmutatott a háborús évek hadigazdálkodásán, birtoktípustól függetlenül. Ez felmerült a nagybirtoknál is, összekapcsolódva a földbirtok-reformmal,11 12 utalván arra, hogy ez nemcsak agrár-, hanem termeléspolitikai kérdés is. „A többtermelés terén [...] nélkülözhetetlen a nagybirtok, mert [...] maga többet termel vagy [...] állít be olyan bérlőket, akiktől kiváló termelési eredményt lehet elvárni.” A felparcellázással — bizonyára alacsonyabb termelés várható - a többtermelés esélye mégsem kerülhet veszélybe. Hiszen a többtermelést állami szerepvállalással meg lehet szervezni, amelyhez elengedhetetlen a közigazgatás reformja. A gazdasági felügyelők hatáskörébe kellene utalni nemcsak a tanácsadást, hanem az ellenőrzést is. Köztudott, hogy a kis- és középbirtok gazdálkodó rétege körében a szakképzettség jórészt hiányzott, illetve alacsony színvonalon mozgott. A mezőgazdasági felsőszakoktatásban 1906-ban vette kezdetét az akadémiai korszak, a középszintű oktatásban előrelépés csak az 1930-as évek második felétől következett be. Viszonylag későn tudatosodott a magyar mezőgazdaságban, az elméleti és gyakorló szakemberek körében, hogy a közgazdasági kérdések milyen nagy szerepet játszanak a termelésben. Az első világháborút lezáró párizsi békeszerződés következménye volt, hogy az ország területének 2/3 részét elveszítette, egyúttal lezárult a középhatalmi státusza is. A változás érzékenyen érintette a magyar mezőgazdaságot, pl. a havasi legelőterületek a politikai határ túloldalára kerültek. A szántóterület is jelentősen csökkent. Az elcsatolt területek (Bácska, Bánát, Csallóköz, stb.) elsősorban a gabonatermesztés, főleg kukorica művelésének voltak a színterei. A területvesztéssel felértékelődött az alföldi gazdálkodás, 11 KOVÁCSY 1916, ALVINCZY1916. Ez utóbbi ismeretterjesztés céljából íródott, kiemelve, hogy a gazdáknak meg kell tanulni a mezőgazdaság tudományát. 12 Köptelek. Budapest, 1922, 534—536.
